Arany
szárú pipacsok a naplementében
Elterülnek,
lengedeznek a fűszálas réten.
Arcuk
piros színt ölt, mert egy mosolygós pár
Heverészik
köztük, élve örök, forró nyárt.
Vágyódva,
szeretve, pirulva: csak ültek
S
arany szárú pipacsok a legjobban örültek.
Pipacsok
szárát az alkony kifestette,
Arany
szín ékeik feketévé lettek.
Tábortűz
gyúlott, két személyes máglya,
Hol
a szerelmesek setét kabátja
–
melyet immár hátuk levetett –
Azonnal
hamuvá lett.
Setét
kabát kába füstje körülfonta őket
(A
szerelmesek nem is láttak szebb legelőket),
Füsttel
játszó, ármányokkal színezett legenda
Hirtelen
vezérelte egyiket a sírba.
Áruló
füst vezette a vadregényes úton,
Pipacsokkal
szegélyezett, ködös, fehér múlton.
De
jaj, a múlt köde nem engedi vissza,
Ahhoz
ki szerető, tiszta lelkű párja.
Vadon
hív, ősi szív felüvölt, mert vérzik,
Tiszta
lelkű kisleánynak már semmi se rémlik.
Máglya
füstje, melyen elporladt kabát hever,
tovaszáll…
S a leány szíve hevesen ver.
Kabát
nincs, hogy ne fázzon, elbújjon a múltban,
Vadon
látta lábnyomokon lépked a hamuban.
Lábnyom
alatt pipacs nyílik, mi eltikkadt az este;
Szerelmesek
gondját-baját siratgatja egyre.
