Levél

Ahogy csendben beléptünk a lakásba, leszegtem a fejem. Tudtam, hogy feltűnő lesz, ha túl sokáig nem szólalok meg, de egyszer csak belépek a konyhába anyuékhoz, ennek ellenére nem tudtam magam rábírni egy barátságos üdvözlésre. Féltem – úgy, mint még soha életemben –, és egy kicsit bűntudatom is volt, magam sem értettem, miért.

A mellettem álló Abraham látta rajtam a feszültséget; az állam alá nyúlt, én azonban elkaptam a fejem, és rámeredtem. Tekintetemből kiolvasta, hogy jobb lesz, ha most nem erőlteti a dolgot, ugyanis nem voltam a legjobb lelki állapotban. Végül fejével a konyha felé intett, én pedig nagy nehezen odakiáltottam – vagy inkább motyogtam – a szüleimnek.

- Sziasztok! – Abraham mögöttem halkan elmormolt egy köszönést.

- Mark! Már vártunk itthon. – anya jelent meg a bejárati ajtóban, arcán szeretetteljes mosoly ült. – Lehet, hogy késő este elmegyünk apáddal egy csillagászati programra. – szeme felragyogott a „csillagászat” szónál. – Ugye nem baj?

- Persze, anya, semmi baj. – mosolyogtam rá kissé bűntudatosan, de igyekeztem, hogy úgy tűnjön, csak fáradt vagyok. – Anya, ő itt Abraham, az egyik legjobb barátom… kirakták a szülei otthonról. Aludhat nálunk ma este?

Vállam kissé megfeszült a hazugságtól. Tudtam, hogy a mögöttem álló „haverom” legszívesebben megfogná a kezem, hogy megnyugtasson, de természetesen nem tehette meg. A szüleim előtt semmiképpen sem.

- Természetesen! – anya szemei hatalmasra nyíltak, felfedeztem benne egy furcsa szikrát is; ez pár másodperc után elhalt.

- Köszönöm, Mrs. Morgan. – dünnyögte Abraham, aki mesterien játszotta a szerepét. – Nem szeretnék gondot okozni.

- Ugyan már, hívj csak Lisnek! Nem okozol gondot, kis drágám. Örülök, hogy hozzánk jöttél.

Miután bementünk a konyhába, anya beküldött minket a szobába, hogy ő megfőzhesse a vacsorát. Apa az újság mögé bújt, így se-hall-se-lát üzemmódba kapcsolt. Mi elslisszoltunk a szobámig, ahol megkönnyebbülten csuktam magunkra az ajtót. Még egy halk sóhaj is kiszaladt a számon. Kínzó érzés volt hazudni a szüleimnek.

Abraham az ágyamra terpeszkedett, és bekapcsolta a tévét, hogy elnyomja a leendő beszélgetésünk zaját. Nagyon jól ismert, szinte túlságosan is; tudta, hogy most egy sor kétségbeesés jön. Szegény, elég sokszor meghallgatta már, ahogy a bűntudatom folyamatosan engem ócsárol. Ahogy a fiú felé fordultam, arcára kedves mosoly ült ki. Még egyet sóhajtottam, majd leültem az ágyra, vele szemben. Tudta, hogy jelenleg kisebb ideggörcsöt kapnék, ha bármilyen akcióval próbálkozna, ezt pedig tiszteletben tartotta. Kezeivel fejét támasztotta, és várakozóan nézett rám, belőlem pedig kisvártatva kiszakadt az első hullám.

- Átverem őket!

- Mark, ezen annyiszor átrágtuk magunkat…! – sóhajtott kissé megfáradtan. – El fogod mondani nekik, amikor eljön az ideje.

- Igen, de én… anya annyira jó hozzám, úgy szeret engem… elfogadná…

Abraham szemében megjelent a sajnálkozás, és rögtön tudtam, hogy apára gondol. Ő… nem kifejezetten elfogadó típus.

- Megőrülök! – emeltem fel kissé a hangom, de rögtön le is halkítottam. – Kínoz ez az egész…

- Együtt megoldjuk.

Ezekre a szavakra az idegesség oszlani kezdett, de határozottan jelen volt. Csupán ideiglenesen nyertem egy kis nyugtot, ahogy belenéztem a nagy, kék szempárba. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd láttam, hogy állkapcsa megfeszül, így elfordítottam a tekintetem. Ha most idejött volna hozzám, és esetleg anya ilyenkor nyitott volna be…

Az idegesség természetesen visszatért. Gyűrögetni kezdtem az ágytakaróm, majd egy kis idő után megszólaltam.

- De ezt mégis hogy tálaljam? – kérdeztem ugyanolyan feszülten, mint az előbb.

- Ne köntörfalazd túl a dolgot. Jó, ne is szó szerint vágd az arcukba… igen, ez elég kemény dió.

- Te hogy fogod megmondani? – őszinte kíváncsisággal néztem rá.

- Én szó szerint. „Anya, apa…” – szúró pillantásom miatt elvágta a mondatot, de azért folytatta. – Lehetőleg ugyanazon a napon, mint te, hogy nehogy a szülők egymást kezdjék el tárcsázni. Az… kellemetlen lenne.

- Miért sokkolod le őket ennyire?

- Tudod, milyen a felfogásuk. Azonnal ki fognak rakni. A csillagos eget is lehozhatnám nekik, nem érdekelné őket. – rémült pillantásom miatt gyorsan hozzá tette: – De a te szüleid mások.

A kezemet bámultam, amit még mindig a takaró piszkálásával kötöttem le, és hallgattam. Legszívesebben beültem volna az ágyam másik végébe, mellé, de belém állt a görcs, ami ellen semmit sem tudtam tenni. Hozzám erős idegzet kell – Abrahamnak szerencsére megvolt a személyem iránti megértése. Tudta, hogy ez az egész új nekem, és egy kis idő lesz, amire fel tudom dolgozni annyira, hogy ne legyek ilyen idegroncs.

Persze, egy igazság szerint nagy szerencse volt, hogy megtudtam magamról az igazságot. Nagyon sokáig éreztem, hogy valami nincs velem rendben, de nem tudtam választ adni magamnak arra, hogy micsoda. Most már tudom, hogy minden „rendben van”, csak akkor még nem tudtam, ki vagyok. Igazság szerint senki sem tudta, hogy milyen is az igazi Mark – senki sem, amíg Adrienne szét nem kürtölte az egészet a baráti körben. Ő azóta kivált onnan. Csak „a buzi” néven emleget, ha egyáltalán beszél rólam néha. Sajnos sokak így gondolnak rám: a meleg srác. Nem Markként, hanem a melegként. Az a fontos, hogy más vagyok. Az embereket innentől kezdve a jellem nem érdekli.

- Min gondolkodsz? Olyan levertnek tűnsz… – Ahogy felemeltem a fejem, egyből tudtam, hogy sejti, miféle gondolatok futnak át az agyamon. Egy sóhaj kíséretében válaszoltam.

- Semmin, csak Adrienne…

- Mit csinált megint? – kérdezte tettetett nyugalommal.

- Csak írt egy e-mailt. Nem fontos, Abraham. – ahogy kiejtettem a nevét, elmosolyodott. Ez az én számra is csalt egy görbületet.

Ahogy ismét egymásra néztünk, megint láttam felvillanni a szikrát a kék szemekben. Immár egy teljesen más, halk sóhaj szaladt ki a számon; ő pedig abban a pillanatban mozgásba lendült. Szinte odaugrott hozzám, és lendületesen egy csókot nyomott az ajkamra. Ekkor megfeledkeztem mindenről – a világ véleményéről rólam, hogy a szüleim bármelyik pillanatban benyithatnak, Adrienne bosszúhadjáratairól, sőt, még arról is, hogy mennyire aggódom a jövőm miatt – csak ő számított, ő, akinek az ajkai az enyémre tapadtak, ő, aki mindennél fontosabb volt számomra.

Nem tudom, meddig tarthatott a csók, mindenesetre ő szakította meg. Még megengedett magának egy szenvedélyes pillantást, majd gyorsan elhúzódott, mivel lábdobogást hallott. Azonban a léptek zaja egy idő után elhalt. Összevont szemöldökkel meredtem az ajtóra, mire kisvártatva leesett.

- Ezek távolodó léptek voltak? – kérdeztem halálra vált arccal.

- Biztosan nem. – bizonygatta, de láttam, hogy nem hisz magának.

Lehunytam a szemeim, hogy kicsit megpróbáljak megnyugodni. Nagy levegők, semmi baj. A tévé ment a háttérben, elég hangosan. Nem hallhatták, hogy miről beszélünk. Ráadásul konkrétan meg sem említettük. Igaz, az a hülye sóhaj elég hangos volt…

Ajtócsukódást hallottam. Rögtön felpattantam, és kimentem a konyhába, azonban senkit sem találtam ott. A vacsora ott gőzölgött két tányérban, a szüleim sehol.

- Anya?! Apa!? – kiáltásom visszhangzott az üres házban.

- Mark… – hátulról Abraham hangját hallottam, ahogy odajött hozzám. – Ott van valami az asztalon…

Valóban – egy fehér lap feküdt a falapon, összehajtva, rajta anya kézírásával a nevem szerepelt. Gyorsuló szívveréssel vettem fel a levelet, és olvasni kezdtem.

„Kisfiam!

Nem is tudom, hogy kezdjek bele ebbe a levélbe. Először is, ne aggódj miattunk – apáddal előbb elmentünk a városba, Gillékkel találkozunk, és összeülünk egy kávéra. Csak hajnalban fogunk hazajönni.

Jobb lesz, ha nem körítem túlságosan a dolgot. Hallottam a beszélgetéseteket Abrahammel, de ne aggódj emiatt! Örülök, hogy megtudtam ezt a dolgot, bár azt sajnálom egy kicsit, hogy nem tőled. Ne bánkódj! Nem is volt kérdés, hogy mit fogunk szólni hozzá. Maximálisan támogatunk mindenben, kisfiam!

Nagyon szép pár vagytok Abrahammel, reméljük, hogy komoly a kapcsolatotok, és hogy sokáig ki tudtok tartani egymás mellett – igaz, már az előszobában láttam, hogy mennyi szeretettel néz rád.

Nem haragszunk a füllentésért, amit ma mondtál nekünk; tudom, hogy téged emiatt is gyötör a bűntudat, hiszen láttam rajtad. Érthető volt, hogy hazudtál, hiszen nem tudhattad, hogyan reagáltunk volna. Tudod, te mindig is a mi kicsi fiunk maradsz, akármi is történik veled, akármit is csinálsz. Nagyon szeretünk téged, Mark, ezt tartsd észben!

Ölel: Anya és Apa

U. I.: Hajnalban jövünk, süti a hűtőben! A kedvencedet csináltam!”

Elkerekedtek a szemeim, a levél kicsit meggyűrődött nyirkos kezeimben. Abraham odajött mögém, és átölelt, ahogy kibuggyantak szememből a könnycseppek. Ő sóhajtott egyet, félreértve a reakciómat, és a nyakamba fúrta az arcát. Átnyújtottam neki a levelet. Miután végzett, meglepett, de boldog mosoly ült ki az arcára.

- Mondtam, hogy a szüleid mások, mint az enyémek!

Erre letöröltem a könnyeket, és felé fordultam, ő pedig habozás nélkül megcsókolt. A legszebb csók volt, amit életemben kaptam tőle – ezt már nem félelem övezte, hanem csak a szerelem. Tiszta, és – bárki bármit is mond – ősi szerelem, amit nem lehet kiirtani. A vacsora kihűlt mellettünk, ahogy belevesztünk az éjszakába.

Soha többé nem akartam elengedni őt.

[Inspirated by:

http://ask.fm/melegfiu

Rihanna - Hard]