Halálközeli novellasorozat - 4. Kipp-kopp

Kipp-kopp. Kipp-kopp. Mint az eső kopogása az ablaküvegen, oly’ finoman hallatszott egy magassarkú zaja a csendes iskolaépületben. Kipp-kopp. Vajon mit kereshet az éjszaka közepén egy magassarkú, és annak viselője egy középiskolában? Tán nem tájékoztatták a lányt, hogy iskolába járni nappal szokás? Talán nem hallott róla, hogy a nyári szünetben nincs tanítás?

Az iskola ezen része kihalt volt, az alagsori tornateremben azonban, mintha csak egy méhraj lenne, beszélő hangok zümmögtek. Fecsketábor – a köznyelv így hívta a kilencedikeseknek szánt „bent-alszunk-a-suli-tornatermében” programot. A rengeteg diák nagyon jól szórakozott, ahogy beszélgettek, kártyáztak, nevetgéltek…

Ez a lány azonban a nagy sokaság ellenére mégis egyedül volt. Csendes magányba burkolózva lépkedett a folyosón: ha elhaladt az ablakok nem mulasztott el ki-ki bámulni rajtuk a város éjszakai fényeibe. Szőkésbarna haját minduntalan kisöpörte a szeméből, hogy ne tapadjon össze az onnan kibuggyanó könnyektől. A kis cseppek a magassarkú koppanásainak ütemére csapódtak a rideg kőpadlónak: kipp-kopp! A lány úgy érezte, a világban minden e köré a magányos ritmus köré épül fel… csupán szívdobogása lógott ki a sorból. Még lélegzésének ütemét is ezekhez a koppanásokhoz igazította, hogy az is a magányos, csendes, de legbelül üvöltő fájdalmat tükrözze vissza. A koppanások visszhangja nyugtázta a lány elkeseredett próbálkozásait, de ügyet sem vetett rá, csupán folytatta, amit eddig csinált: visszhangzott. Egyedül volt – pontosan tudta ezt, de nem tudott tenni ellene semmit. Igazság szerint már nem is akart; megfelelt neki, hogy hallgathatja a bent üvöltő fájdalmat, ettől nem érezte magát olyan egyedülinek, és távolinak az egész világtól, valamint az abban szerepet játszó emberektől.

A lassú, nyugodt hangok hirtelen megváltoztak a lány számára, noha egy kívülálló változatlannak vélte volna. A hangok nevetni kezdte a lány fájdalmán és nyomorúságán – kipp-kopp, kipi-kopp! Gúnyos kacaj volt ez, amit tán még hangosabban vertek vissza a falak – igaz, így sem vette észre senki. Mikor ez a tény szenvedő alanyuk tudatáig is elhatolt, még gyorsabban és még hangtalanabbul záporozni kezdtek a könnyei. A lélek, nem a test könnyei voltak ezek; ezért voltak némák, de fájdalmasabbak.

- Meg akarok halni. – súgta a lány a falaknak, de azok csak a kopogás gúnyos nevetését lökték felé. Mintha csak azt válaszolná az egész épület: „tedd meg, ha mered!”…

A hangok immár erőszakossá váltak: „KOPP, KOPP, KOPP!! Tedd meg, azonnal! Semmi értelme a nyomorult életednek! NINCS MÁS VÁLASZTÁSOD, TEDD MEG!”…

Hangos csörömpölés törte meg az iskola csendjét – olyan hangos volt, hogy még a tornateremben is mindenki elhallgatott a zajra. A tanárok egy része sietve elindult szétnézni; zseblámpájukkal azonban, amit a vihar miatt kellett használniuk, kevésbé hatékonyan tudták átkutatni az épületet. Végül a diákönkormányzat emberei (a tábor szervezői) is segíteni kezdtek a zaj forrásának kutatásában.

A tanárok csak akkor jöttek rá, hogy nem szabadott volna bevonniuk diákjaikat, mikor az egyik felüvöltött az elvérzett, szétszabdalt lány testének látványától.