Pipacsnyom

Arany szárú pipacsok a naplementében

Elterülnek, lengedeznek a fűszálas réten.

Arcuk piros színt ölt, mert egy mosolygós pár

Heverészik köztük, élve örök, forró nyárt.

Vágyódva, szeretve, pirulva: csak ültek

S arany szárú pipacsok a legjobban örültek.

Pipacsok szárát az alkony kifestette,

Arany szín ékeik feketévé lettek.

Tábortűz gyúlott, két személyes máglya,

Hol a szerelmesek setét kabátja

– melyet immár hátuk levetett –

Azonnal hamuvá lett.

Setét kabát kába füstje körülfonta őket

(A szerelmesek nem is láttak szebb legelőket),

Füsttel játszó, ármányokkal színezett legenda

Hirtelen vezérelte egyiket a sírba.

Áruló füst vezette a vadregényes úton,

Pipacsokkal szegélyezett, ködös, fehér múlton.

De jaj, a múlt köde nem engedi vissza,

Ahhoz ki szerető, tiszta lelkű párja.

Vadon hív, ősi szív felüvölt, mert vérzik,

Tiszta lelkű kisleánynak már semmi se rémlik.

Máglya füstje, melyen elporladt kabát hever,

tovaszáll… S a leány szíve hevesen ver.

Kabát nincs, hogy ne fázzon, elbújjon a múltban,

Vadon látta lábnyomokon lépked a hamuban.

Lábnyom alatt pipacs nyílik, mi eltikkadt az este;

Szerelmesek gondját-baját siratgatja egyre.