Létvers

azt kérdezed hogy

      Ki vagyok én?

én vagyok az úri nő

akit a törikönyvben láttál egy képen

fehér csipkés ruhám van és

ugyanolyan napernyőm

a bőröm is hófehér és

elegáns vagyok

de sosincs rajtam ugyanaz a szoknya

hisz nem úri szokás

kétszer használni egyet

      Ki vagyok én?

én vagyok a nagy orrú

szerencsétlen de vallásos

zsidó lány

én járok a zsinagógába

engem látsz mindig a buszon reggel

én vagyok az akinek mindig beszólnak

akire mindig ráköpnek

én vagyok az a lány aki szerinted

ellopja a pénzed vagy akinek

a hatalom a kezében van?

te látsz reggel a buszon

remegő testem s vékony hangom van

de te mégis azt hiszed

miattam van válság?

      Ki vagyok én?

lehetek egy nagyszájú kamasz fiú

lehet hogy én voltam az aki

a buszmegállóban hangoskönyvön hallgattam

a mein kampf magyar változatát

s mikor a blahán fölvett a busz

én raktam a fejemre a headsetet

és én hallgattam német metált

én voltam az is aki

megverte azt a cigányt a nyolckerben

mert mi a faszomnak létezik?

      Ki vagyok én?

én vagyok az a fiú akit

a suliban lebuzizol

csak azért mert vékony az alkata és

nem szeret tesizni

én vagyok az aki nem meleg

mert melegnek lenni szar

és amúgy sem vonzódom a fiúkhoz

NEM!!!

miért is tenném mikor barátnőm van?

      Ki vagyok én?

a múltkor láthattál a szimplakertben

én voltam az a lány akiről

nem tudtad eldönteni hogy mi

és miután megkérdezted a nevem

és én bemutatkoztam

akkor sem hitted el hogy lány vagyok

igen az én kiállításomat láttad

sok volt a festmény

amiken sok volt a vér

mert mostanában ilyen a kedvem

      Ki vagyok én?

igen én vagyok az a lány térről

akinek mindig látod a vágásait a kezén

az akit utál a saját anyja

az aki már tizennégy éves korában is

majdnem megölte magát

és az akit tegnap visszarántottak a tízemeletes tetejéről

pedig már nem vagyok tizennégy

már tizennyolc vagyok

      Ki vagyok én?

hosszú ősz szakállam van

és nyolcvanhét éves vagyok

a tüntetésen találkoztunk

mikor fizetésemelést követeltünk a pedagógusoknak

tudod én is tanár voltam

matematikát és fizikát tanítottam

a gyerekek mind szerettek engem

de lecsuktak molesztálásért

mert az egyik anyuka utált engem

hisz négyest adtam a fiának

holott ötösre állt

      Ki vagyok én?

láthattál engem a melegfelvonuláson

én vagyok az a csaj aki a barátnője kezét fogva

szivárvány csíkokkal az arcán

egy táblát vonszolt végig

amire ezt írta hatalmas betűkkel

„szeretni emberi jog”

tavaly is láthattál

meg tavaly előtt

de akkor még civilként haladtam

a tömeg mellett és arra gondoltam

de jó lenne ott lenni

Vele

      Ki vagyok én?

a szüleim azt tanították

úgy kell bemutatkozni hogy

peti vagyok öt éves

és kék csoportos vagyok

az oviban fa a jelem

nem tudom hogy miért az

hiszen én utálom a fákat

de anya ilyenkor mindig rám szól

hogy a fa az jó mer' toxikgént ad

csak tudnám mi az

      Ki vagyok én?

tudod tizenhat éves vagyok

állapotos kismama

múltkor láttál az utcán

ahogy nagy hassal beszélgettem a barátnőimmel

megvetően néztél és elhúztad a szád

fogalmad sincs arról hogy

nemrég megerőszakolt egy ötven éves férfi

két évig bezárt a pincébe

és anyámék azt sem tudták

élek-e

      Ki vagyok én?

az az egyetemista srác vagyok

aki mindig felszedi az elejtett jegyzeted

aki csendes és visszahúzódó

de sokat tanul

és ha megszólal mindenki furcsán néz rá

nem is sejtik róla hogy árva

és hogy mennyit kellett küzdenie

az életben maradásért

      Ki vagyok én?

az a kóbor kutya vagyok

akitől megijedtél mikor a párod kezét fogtad

de ő elém állt és elhessegetett

pedig én már három napja éhezek

és amikor követtelek titeket

láttam hogy volt egy pincsitek

akivel egyébként jóban lennék

ha nem rúgtatok volna bele mindig

és nem halt volna bele

      Ki vagyok én?

béla vagyok harminckét éves

munkaképes és hajléktalan

dolgoznék én de

a szagom miatt nem veszel fel rakodni

muszáj koldulnom hogy ne halljak éhen

de mégis hol tegyem ha

nem lehetek már a

burkolt járdaköveken?

      Ki vagyok én?

egy kedves lány vagyok

most kezdtem a gimnáziumot

szófogadó vagyok és erényes

szeretem anyukámat és apukámat

meg a testvéreimet

anya nem engedi hogy híradót nézzek

mert szerinte sok benne a borzalom

ha ezt mondja én el is hiszem

miért kéne néznem ha

csak az a halál van benne

amit én okoztam a hörcsögömnek és a macskánknak?

      ez vagyok én

      most már tudod

      ennyi vagyok

      biztos unod

      egy kérdésem

      maradt csak

      hogy aztán

      elhaladjak

      ez az egy kérdés mit

      mindenki hagy

      tudod én ki vagyok

      de te ki vagy?

Évek egy testben

Ahogy a cigarettafüst elhagyta ajkait, sóhajtott egy aprót, ezzel tönkretéve az éppen felszálló oszlopot. Fejét oldalra döntötte, s szemeit összeszűkítette. Még egyet szívott az egyre fogyó szálból, a füstöt pedig újra kipumpálta; most szabadon nézhette, ahogy száll fel és fel, hogy aztán lassan eltűnjön, mielőtt felér a plafonig. Minden fekete-fehér volt számára, ez is; a szobája, a kezei, a zene, melyet hallgatott, sőt, az élete is; minden színtelen, szürke, unalmas. Soha nem lesz jobb. Tudta, hogy soha nem lesz jobb. Megint sóhajtott.

Maga elé emelte sápadt, hosszú ujjait. Nézte, nézte kicsi kezeit. Forgatta őket maga előtt, hogy minden szögből megtekinthesse bőre szöveteit, a durván kilátszó erek, a körömágyakat s a kisebb karcolásokat. Nézte a vonalakat a tenyerén, a tövig lerágott körmeit, s alattuk a piszkot… ujjait finom, lassú mozdulatokkal behajtotta, s tenyerén megérezte, milyen hidegek. Ráncos, idősnek tűnő kéz.

Ahogy felemelte tekintetét, egy tükörrel találkozott, azon belül is a szájával. Vékony ajka cserepes volt, körülötte és rajta sebhelyek húzódtak. Kissé beharapta, ezzel még betegebb benyomást keltett.

A szemei szürkék voltak, s táskák húzódtak alattuk. Nagy, nagy szemei voltak, régen mindenki gülükének csúfolta őt a háta mögött. Szemei fehérjén elevenen látszódtak a piros erek, sőt, egy-két kicsi hajszálér el is pattant, ezzel piros pöttyöket téve a szemébe. Tekintete fáradt volt, s elvesztette azt a tompa fényt, ami valaha még ott lakozott benne. Hosszú szempillák, s íves, ereszkedett szemöldök. Szarkalábak a szemek mellett.

Orra következett, amit meg is érintett ujjaival. Sok, apró kis kráter, amely mind egy-egy régi pattanás helyét jelezte. Elvakart sebek, s az orrnyergeknél hámlott a bőr a sok dörzsöléstől. Egyenes orrcsont, ami még nem tört el soha. Az orr alatt két markáns vonal.

Arcain, homlokán halovány ráncok, s sebhelyek. Homloka közepén egy anyajegy, csakúgy, mint állán is, illetve bal szeme alatt is.

Hullámos haja az arcába lógott, végei megtépetten, töredezetten lengedeztek. Választéka majdnem teljesen középen volt, s a feje tetején lelapult a haj. Egy-egy tincs sötétebb, mások pedig világosabbak voltak, azonban egyiknek sem volt határozott színe, legtöbbször a seszínűvel szokta jellemezni.

Minden egyes vonásában, a kezében ott volt az az idő, amit élt. Ő maga olyan volt, mint egy emléktár. A mozdulataiban, szavaiban ott volt az élete. Az a nehéz élet, amik ilyen öregnek láttatják őt igencsak fiatal kora ellenére. Az ujjaiban ott volt minden darab, amit lezongorázott, a szemeiben minden könny emléke, amit elsírt, orrában minden betegség, szájában minden elharapott mondat, arcán minden gondolat, melyek ránc formájában most is ott éltek.

S ennek az egész dokumentációnak sosem akart vége lenni. Minden egyes pillanata ott fog maradni a testén, még ha nem is látszik majd annyira saját maga számára.

Remegő ujjai közé vett egy újabb szál cigarettát, amit majdnem kétszer is elejtett. Cserepes ajkai megfogták a füstszűrőt. Gyufa szikrázott fel, s égett a cigarettavég. Ő élvezettel beleszívott, hogy aztán a tükörre fújja a füstöt, azonban a sima felületen nem mehetett keresztül.

Pont úgy, mint a lelkén sem.

Lekapcsolom a villanyt

Tudod, csak akkor kapcsolom le a villanyt
Ha rád gondolok
Hiszen mindig rád gondolok
Minden pillanatban
Ha ég a villany, ha nem

Tudod, csak akkor kapcsolom le a villanyt
Ha elmegyek itthonról
Vagy nem vagyok a szobámban
Akkor is rád gondolok
Mint mindig

Tudod, akkor is lekapcsolom a villanyt
Ha azt akarom hogy
Félhomályban láss
A webkamera kicsiny képén keresztül
Pixelesen és akadozva

Sokszor mikor lekapcsolom a villanyt
Gyertyát gyújtok vagy mécsest
És pislákoló fényében téged látlak
A lángban ami táncol
Táncol a kanócon

Néha akkor is lekapcsolom a villanyt
Ha írok
De hát akkor is csak te jársz a fejemben
Hisz minden rólad szól
Amit papírra vetek

Lekapcsolom a villanyt néha-néha
Akkor is mikor sírok
Mert olyankor általában
Miattad sírok
De sokszor érted is

Lekapcsolom a villanyt ha
Aludni küldenek
De sokszor utána is rád gondolok
Például ha még beszélgetek veled
Titokban a telefonomról

Miután lekapcsoltam a villanyt és
Lefekszem az ágyamba aludni
Utána is rád gondolok mert
Alvás helyett inkább rajtad merengek
Mert okot adtál rá

Elképzelem milyen lesz
Együtt lekapcsolni a villanyt
Mikor majd itt leszel
Tudom hogy sötétben fogunk ülni
Mosolyogva

S amikor majd megcsókolsz
Akkor is le lesz kapcsolva a villany
Szeretem, ha le van
Nem fogyaszt áramot és
Olyan mintha itt lennél

azt mondják hogy

minden szülő

hatalmasat

röffen

ha a kislány

nagy verse fel-

röppen

azt mondják hogy

kicsi vagy még

lányom

pedig már meg-

találtam a

párom

azt mondják hogy

ha nagy leszel

éppen

jó lesz neked

mindenféle-

képpen

azt mondják hogy

túl sokat ülsz

gép előtt

játssz inkább a

barátnőddel

délelőtt

tanulj persze

ötös-hatos

szinten

hogy majd csendben

elhúzhassál

innen

azt mondják hogy

most jó neked

gondtalan

nem is sejtik

kislányuknak

gondja van

azt mondják hogy

jó neked míg

kicsi vagy

azt se tudják

miket gondol

ez az agy

nem is tudják

nem akarják

érteni

a kislányt már

nem nagyon kell

félteni

azt mondják hogy

kicsi vagyok

éretlen

hogy engem még

nem ért komoly

sérelem

azt mondják hogy

nem tudok még

szeretni

szerintem meg

kezdjenek el

érteni

ők akkor is

azt mondják hogy

csöppem

mikor lélekben

vagyok már

ötven

nem értik hogy

miért néznek rám

furán

miért veszek részt

minden esti

túrán

azt mondják hogy

a gyerek

de értetlen

olvasd el a

verseim ha

kérhetem

nem kérheted

mars tanulni

ízibe

én meg megyek

megírom egy

üzibe

barátoknak

szerelmemnek

gyorsan

mire ők csak

azt mondják hogy

jól van

mindenki csak

legyint mikor

mondom

szavam olcsó

mint egy szakadt

kondom

azt mondják hogy

de aranyos

kicsilány

mi ez a nagy

és szép hosszú

iromány

semmi mondom

semmi ez csak

versike

egy nagy szöveg

a veszélyes

kertibe

nem kell rá

figyelnetek

majd megszokom

tudom hogy

a művészettel

beszopom

azt mondják hogy

mi leszel ha

nagy leszel

legyél jogász

és ne élj a

szesszel

költő leszek

mondom

vagy csak színésznő

hazugságom

így nem lesz

szembetűnő

jól van jól van

azt mondják hogy

álmodozz

de azért úgy nagyon

ne is

fáradozz

azt mondják hogy

várd ki majd a

végét

reklám alatt

kapcsold el a

tévét

teljesen más

már a téma

nem is én

felnőttek közt

önmagamat

keresvén

gyerek vagyok

azt mondják hogy

kicsi még

biztos így van

a versem meg

semmiség

megyek lassan

nagy komolyan

tanulni

csak ne kezdjem

az életem

megunni

kicsi vagyok

nagy akarok

lenni

ötven éves

korban

tenni-venni

el akarok

menni innen

máshova

de nem csak

egy nagyon széles

árokba

nem akarok

meghalni a

sok benyakalt alkoholtól

nem akarok

szívni velük

és ellógni a matekról

nem akarok

pöfékelni

mint az összes tizenéves

nem akarok

adiset kapni

de döntésem keserédes

kitagadnak

megtagadnak

mert nem állok sorba

végül nagyon remélem hogy

nem én hullok

porba

azt mondják hogy

túl nagy vagyok

és mégis túl pici

pucsíts kicsit

hajrá gyerünk

legyen kint a cici

ne érdekeljen téged a

kis hazádnak

helyzete

legyél te egy új világnak

most és majd a

kezdete

lépj be három szektába és

prédikáljál

négyfelé

hülyézd le a politikát

de ne tüntess

délfelé

azt mondják hogy

legyek olyan

amilyennek lenni kell

azt mondják hogy

a gecit is

mossam ki a vanishel

nem akarok

kicsi lenni

de úgy nagyon nagy se

csak tíz forint

és kijön a

fehér csokis latte

azt mondják hogy

ne kávézzak

ilyen korban én még

de szívjak és

dohányozzak

úgy mint a hétszentség

nem érdekel

hogy azt mondják

furcsa ember vagyok

nem érdekel

hogy lemondtak

rólam már a papok

az vagyok és az leszek

aki lenni

akarok

a kurva nagy

botrányokon

én most már csak szakadok

azt mondják hogy

kicsi vagyok de közben már

nagy is

a hajam meg milyen rövid

nagyon-nagyon

faszis

mi ez a sok pattanás

az orrom alatt

szörnyűség

miközben ők

a nevem is

nagyon rosszul betűzték

zsák alakkal

ne húzzak fel

szoknyát és ne farmert

de közben még

tűrjem el a

rohadtul sok tappert

a szüleim

azt mondják hogy

maradjak csak itthon

azt mondják hogy

muszáj lenne

még pár dolgot bírnom

azt mondják hogy

verseimmel

a jövőmet rontom

szerintem meg

azt mondják hogy

azt mondják hogy mondom

Nyaklánc

Vacogtam, pedig nem volt hideg. A kék pulcsim ujját lehúztam a csuklómra és próbáltam elbújni a ruhadarabban az érzelmeim elől – ha már Russelhez nem bújhatok hozzá. Illetve, hozzábújhatok, csak nem akarná. Nataliet szereti. Egyértelmű, hogy őt szereti. Hogyne. Hiszen Nat szép, meg minden. Én meg nem vagyok az. Én csak Zoey vagyok. Zoey a béna, fázós lány, akinek uborka alakja van.

Tekintetemet felemeltem a földről, ahogy meghallottam Russel hangját, amint a nevemen szólít.

- Zoey! – zöld szemeit meglátván megremegett a gyomrom. Mosolygott. – Ne akard már felvágni az ereid ilyen látványosan. Mosolyogj!

Nyeltem egyet és mosolyra húztam a számat. Ő viszonozta a gesztust és szerencsére nem vette észre, hogy a jókedvem nem igazi; pedig ezt mindig elárulta az arcom. Amikor nincsenek gödröcskéim, boldog sem vagyok. Ez ilyen egyszerű.

Már épp válaszoltam volna neki, mikor Natalie jött be a képbe. Harsány, szépen csengő hangján szólt Russelhez, aki rá emelte a tekintetét, s többet nem fordult felém.

- Russel, kérleeeek! – vigyorgott.

- Nem, Nat! – mikor látta a többiek értetlenségét, megmagyarázta. – A nyakláncomat akarja! Azt, ami már öt éve a nyakamban lóg! – ezzel a mondattal megsimította a békejel alakú medált.

- Igen, de… olyan jó! Kérlek, add nekem!

A raszta sóhajtott egyet. Egy olyan mosolyt küldött Nat felé, amibe nekem remegett bele a gyomrom; szeretetteljes, megbocsájtó, huncut, sejtelmes mosoly volt. Hihetetlennek tűnt, hogy úgy is tud mosolyogni, hogy Natalie visszautasította. Russ a nyakához nyúlt és levette a bőrzsinegen függő medált; barátnőm vígan odament hozzá, hogy aztán a nyakába tegye az ékszert.

- Köszönöm! – trillázta Nat két puszi kíséretében.

Láttam, ahogy Russel beleremeg az illatába.

- Nincs mit.

És azóta Russel mindig Natalieval van. Amikor látom őt, akkor velem is. Mert Nat nyakában függ egy medál, amit Russ adott.

Az enyémben pedig nem.

Dans la rue

Un homme est derrière la table
il déteste la rue Heurese:
il voit des étagères
sur les arbres.
Des parfums sur des étagères
des souries sont devant eux...
Elles sont mortes
Et un homme
Sourit.

[Az utca tánca

Egy férfi ül az asztal mögött,
ő utálja az Öröm utcát:
polcokat lát
a fákon.
Parfümök állnak a polcokon,
mögöttük egerek...
Halott egerek.
És a férfi
mosolyog.]

Borosüveg

Nagyot sóhajtottam, ahogy körbenéztem a társaságon. Hol lehet? – kérdeztem magamtól. Késik. Úgy volt, hogy itt lesz velünk… hiányzik a jelenléte. Igaz, már évek óta ez megy… évek óta… Szinte el se hittem. Évek. Rengeteg idő egy év, pláne még három.

Aztán meghallottam a fantasztikus, mélyen csengő hangot. Russel… egy aprót sóhajtottam. Egy pillanatig haboztam, majd felálltam a füvön szétterített tarka pokrócról. Üdvözlésül két puszit adtunk egymásnak, s nekem beleremegett a gyomrom az illatába. Mikor újra leültem, igyekeztem lassan belélegezni a park hűvös, esti levegőjét, hogy ne ájuljak el. Végül Ő velem szemben ült le, s mivel hozta még pár ismerősét, a létszámunk tizenötre duzzadt. Amíg Sharlotte elkezdte keverni az újabb üveg VBK-t, Verity pörgetett egy üres üveggel. Már akkor sejtettem, hogy mi fog következni, mikor az üveg lassulni kezdett.

- Russel! – kezdte Verity. – Felelsz, vagy mersz?

- Hmmm… – Russ viccelődve összeráncolta a szemöldökét. – Asszem' inkább felelek.

A(z egyik) legjobb barátnőm pár pillanatig gondolkozott. Miután elmélkedő arckifejezését rám emelte, rögtön a raszta felé fordult.

- Tetszik neked valaki a társaságból?

Russelen abban a pillanatban látszott: megbánta, hogy a felelést választotta. Egy másodpercre felvonta a szemöldökét, majd összepréselte ajkait, és a tekintetét a mellette lévő fára emelte. Mindegyik mozdulata nagyon gyors volt; látszott, hogy zavarban van.

- Igen. – nyögte ki végül.

A szívem hatalmasat dobbant. Annak ellenére, hogy olyan távol ült tőlem, hirtelen megcsapott az illata. Zöld szemeit rám emelte, s a szívem kihagyott egy ütemet.

- Felelsz vagy mersz? – kérdezte.

- Tessék? – ahogy lepillantottam, észrevettem, hogy az üveg szája felém állt. – Ó… hát… merjek merni?

Russel egy hatalmas, biztató vigyort küldött felém.

- Akkor inkább felelek!

- Áh! – legyintett. – Mitől félsz a legjobban?

- Most, ebben a pillanatban? – kérdeztem feszültem.

- Úgy amúgy.

- A pofára eséstől. – csúszott ki a számon az igazság. Elpirultam.

Ő felvonta a szemöldökét, mire én zavartan próbáltam keresni a szavakat; az éledező lepkék a gyomromban nem hagytak koncentrálni.

- Hogy… valaki… nem érez irántam… semmit.

- Értem. – Russel nyelt egyet. – Te jössz.

Pörgettem… utána Natalie… Russel… sokan. De nem tudtam figyelni. Titokban mindig Russelt lestem; azok a zöld szemek… minden egyes mozdulatát faltam a tekintetemmel.

Aztán Sharlotte pörgetett. Russel.

- Russ, felelsz, vagy…?

- Merek!

Shar elvigyorodott.

- Csókold szájon azt, aki tetszik!

Russel mosolya olyan volt… mindent megadtam volna, hogy nekem szóljon. Szívem a torkomban dobogott… azonban Russel nem felém indult el. Nataliehoz ment oda.

Valami eltörött bennem A könnyeim némán csordultak ki a szememből, de olyan sok, hogy még engem is meglepett. Nat lefagyott. Mikor Russel elhúzódott tőle, ő elkövette azt a hibát, hogy rám nézett. Egyszeriben mindenki engem bámult, és én nem tudtam hova bújni. Legszívesebben ott helyben meghaltam volna.

- Izé… – mondta halkan Russel. – Zo…

Egy szipogás kíséretében felálltam. Összeszedelődzködtem; mindenki csendben nézte végig. Senki sem állított meg. Mikor megtettem az első lépést a buszmegálló felé, Russ azt kérdezte:

- Elkísérhetlek egy darabig?

A könnyeimen át rápillantottam, és fellángolt bennem a szeretet iránta. Lehet, hogy nem kellett volna, de csendben bólintottam.

Egy darabig csendben baktattunk az éjszakai utcákon, a könnyeim azonban továbbra is megállíthatatlanul törtek előre. Mikor Russel felnézett rám, megtorpant. Megdöbbentette, hogy még mindig sírok. Mivel megállt, én is ezt tettem. Tétován odalépett hozzám, s én felnéztem rá; egy kérdő zöld tekintettel találtam szembe magamat. Életemben nem láttam még szebbet. Ahogy az a kis narancssárgás sáv körbeveszi a pupilláit…

Nem tudom, mit vehetett le a nézésemből, de egy hirtelen mozdulattal a karjaiba zárt. Egészen megzavarodtam az illatától, az érintésétől… olyan közel préselődtem hozzá, ahogy csak tudtam, és sírtam. Nem… nem sírtam… zokogtam.

Fogalmam sincs, meddig állhattunk így, de valószínűleg elég sokáig. Jól tűrte a dolgot, sőt, simogatta a hátam megnyugtatásképp. A zokogás alábbhagyott egy kissé, és csak a néma fájdalom üvöltött a szívemben…tudtam, hogy érzi, ami bennem van Ő mindent képes érezni…

Percek, órák múltán elengedtem. Ez fontos volt. Én engedtem el őt, és nem ő engem. Ez nagyon jól esett nekem.

- Mehetünk? – kérdezte halkan, szinte gyengéden.

- Persze. – suttogtam.

Egy ideig csak a lépteink visszhangoztak az üres utcákban, aztán egyszerre szólaltunk meg:

- Köszönöm. – mondtam.

- Bocsánat. – motyogta.