Ahogy a cigarettafüst
elhagyta ajkait, sóhajtott egy aprót, ezzel tönkretéve az éppen
felszálló oszlopot. Fejét oldalra döntötte, s szemeit
összeszűkítette. Még egyet szívott az egyre fogyó szálból, a
füstöt pedig újra kipumpálta; most szabadon nézhette, ahogy
száll fel és fel, hogy aztán lassan eltűnjön, mielőtt felér a
plafonig. Minden fekete-fehér volt számára, ez is; a szobája, a
kezei, a zene, melyet hallgatott, sőt, az élete is; minden
színtelen, szürke, unalmas. Soha nem lesz jobb. Tudta, hogy soha
nem lesz jobb. Megint sóhajtott.
Maga elé emelte sápadt,
hosszú ujjait. Nézte, nézte kicsi kezeit. Forgatta őket maga
előtt, hogy minden szögből megtekinthesse bőre szöveteit, a
durván kilátszó erek, a körömágyakat s a kisebb karcolásokat.
Nézte a vonalakat a tenyerén, a tövig lerágott körmeit, s
alattuk a piszkot… ujjait finom, lassú mozdulatokkal behajtotta, s
tenyerén megérezte, milyen hidegek. Ráncos, idősnek tűnő kéz.
Ahogy felemelte
tekintetét, egy tükörrel találkozott, azon belül is a szájával.
Vékony ajka cserepes volt, körülötte és rajta sebhelyek
húzódtak. Kissé beharapta, ezzel még betegebb benyomást keltett.
A szemei szürkék
voltak, s táskák húzódtak alattuk. Nagy, nagy szemei voltak,
régen mindenki gülükének csúfolta őt a háta mögött. Szemei
fehérjén elevenen látszódtak a piros erek, sőt, egy-két kicsi
hajszálér el is pattant, ezzel piros pöttyöket téve a szemébe.
Tekintete fáradt volt, s elvesztette azt a tompa fényt, ami valaha
még ott lakozott benne. Hosszú szempillák, s íves, ereszkedett
szemöldök. Szarkalábak a szemek mellett.
Orra következett, amit
meg is érintett ujjaival. Sok, apró kis kráter, amely mind egy-egy
régi pattanás helyét jelezte. Elvakart sebek, s az orrnyergeknél
hámlott a bőr a sok dörzsöléstől. Egyenes orrcsont, ami még
nem tört el soha. Az orr alatt két markáns vonal.
Arcain, homlokán
halovány ráncok, s sebhelyek. Homloka közepén egy anyajegy,
csakúgy, mint állán is, illetve bal szeme alatt is.
Hullámos haja az arcába
lógott, végei megtépetten, töredezetten lengedeztek. Választéka
majdnem teljesen középen volt, s a feje tetején lelapult a haj.
Egy-egy tincs sötétebb, mások pedig világosabbak voltak, azonban
egyiknek sem volt határozott színe, legtöbbször a seszínűvel
szokta jellemezni.
Minden egyes vonásában,
a kezében ott volt az az idő, amit élt. Ő maga olyan volt, mint
egy emléktár. A mozdulataiban, szavaiban ott volt az élete. Az a
nehéz élet, amik ilyen öregnek láttatják őt igencsak fiatal
kora ellenére. Az ujjaiban ott volt minden darab, amit
lezongorázott, a szemeiben minden könny emléke, amit elsírt,
orrában minden betegség, szájában minden elharapott mondat, arcán
minden gondolat, melyek ránc formájában most is ott éltek.
S ennek az egész
dokumentációnak sosem akart vége lenni. Minden egyes pillanata ott
fog maradni a testén, még ha nem is látszik majd annyira saját
maga számára.
Remegő ujjai közé vett
egy újabb szál cigarettát, amit majdnem kétszer is elejtett.
Cserepes ajkai megfogták a füstszűrőt. Gyufa szikrázott fel, s
égett a cigarettavég. Ő élvezettel beleszívott, hogy aztán a
tükörre fújja a füstöt, azonban a sima felületen nem mehetett
keresztül.
Pont úgy, mint a lelkén
sem.
