Évek egy testben

Ahogy a cigarettafüst elhagyta ajkait, sóhajtott egy aprót, ezzel tönkretéve az éppen felszálló oszlopot. Fejét oldalra döntötte, s szemeit összeszűkítette. Még egyet szívott az egyre fogyó szálból, a füstöt pedig újra kipumpálta; most szabadon nézhette, ahogy száll fel és fel, hogy aztán lassan eltűnjön, mielőtt felér a plafonig. Minden fekete-fehér volt számára, ez is; a szobája, a kezei, a zene, melyet hallgatott, sőt, az élete is; minden színtelen, szürke, unalmas. Soha nem lesz jobb. Tudta, hogy soha nem lesz jobb. Megint sóhajtott.

Maga elé emelte sápadt, hosszú ujjait. Nézte, nézte kicsi kezeit. Forgatta őket maga előtt, hogy minden szögből megtekinthesse bőre szöveteit, a durván kilátszó erek, a körömágyakat s a kisebb karcolásokat. Nézte a vonalakat a tenyerén, a tövig lerágott körmeit, s alattuk a piszkot… ujjait finom, lassú mozdulatokkal behajtotta, s tenyerén megérezte, milyen hidegek. Ráncos, idősnek tűnő kéz.

Ahogy felemelte tekintetét, egy tükörrel találkozott, azon belül is a szájával. Vékony ajka cserepes volt, körülötte és rajta sebhelyek húzódtak. Kissé beharapta, ezzel még betegebb benyomást keltett.

A szemei szürkék voltak, s táskák húzódtak alattuk. Nagy, nagy szemei voltak, régen mindenki gülükének csúfolta őt a háta mögött. Szemei fehérjén elevenen látszódtak a piros erek, sőt, egy-két kicsi hajszálér el is pattant, ezzel piros pöttyöket téve a szemébe. Tekintete fáradt volt, s elvesztette azt a tompa fényt, ami valaha még ott lakozott benne. Hosszú szempillák, s íves, ereszkedett szemöldök. Szarkalábak a szemek mellett.

Orra következett, amit meg is érintett ujjaival. Sok, apró kis kráter, amely mind egy-egy régi pattanás helyét jelezte. Elvakart sebek, s az orrnyergeknél hámlott a bőr a sok dörzsöléstől. Egyenes orrcsont, ami még nem tört el soha. Az orr alatt két markáns vonal.

Arcain, homlokán halovány ráncok, s sebhelyek. Homloka közepén egy anyajegy, csakúgy, mint állán is, illetve bal szeme alatt is.

Hullámos haja az arcába lógott, végei megtépetten, töredezetten lengedeztek. Választéka majdnem teljesen középen volt, s a feje tetején lelapult a haj. Egy-egy tincs sötétebb, mások pedig világosabbak voltak, azonban egyiknek sem volt határozott színe, legtöbbször a seszínűvel szokta jellemezni.

Minden egyes vonásában, a kezében ott volt az az idő, amit élt. Ő maga olyan volt, mint egy emléktár. A mozdulataiban, szavaiban ott volt az élete. Az a nehéz élet, amik ilyen öregnek láttatják őt igencsak fiatal kora ellenére. Az ujjaiban ott volt minden darab, amit lezongorázott, a szemeiben minden könny emléke, amit elsírt, orrában minden betegség, szájában minden elharapott mondat, arcán minden gondolat, melyek ránc formájában most is ott éltek.

S ennek az egész dokumentációnak sosem akart vége lenni. Minden egyes pillanata ott fog maradni a testén, még ha nem is látszik majd annyira saját maga számára.

Remegő ujjai közé vett egy újabb szál cigarettát, amit majdnem kétszer is elejtett. Cserepes ajkai megfogták a füstszűrőt. Gyufa szikrázott fel, s égett a cigarettavég. Ő élvezettel beleszívott, hogy aztán a tükörre fújja a füstöt, azonban a sima felületen nem mehetett keresztül.

Pont úgy, mint a lelkén sem.