Borosüveg

Nagyot sóhajtottam, ahogy körbenéztem a társaságon. Hol lehet? – kérdeztem magamtól. Késik. Úgy volt, hogy itt lesz velünk… hiányzik a jelenléte. Igaz, már évek óta ez megy… évek óta… Szinte el se hittem. Évek. Rengeteg idő egy év, pláne még három.

Aztán meghallottam a fantasztikus, mélyen csengő hangot. Russel… egy aprót sóhajtottam. Egy pillanatig haboztam, majd felálltam a füvön szétterített tarka pokrócról. Üdvözlésül két puszit adtunk egymásnak, s nekem beleremegett a gyomrom az illatába. Mikor újra leültem, igyekeztem lassan belélegezni a park hűvös, esti levegőjét, hogy ne ájuljak el. Végül Ő velem szemben ült le, s mivel hozta még pár ismerősét, a létszámunk tizenötre duzzadt. Amíg Sharlotte elkezdte keverni az újabb üveg VBK-t, Verity pörgetett egy üres üveggel. Már akkor sejtettem, hogy mi fog következni, mikor az üveg lassulni kezdett.

- Russel! – kezdte Verity. – Felelsz, vagy mersz?

- Hmmm… – Russ viccelődve összeráncolta a szemöldökét. – Asszem' inkább felelek.

A(z egyik) legjobb barátnőm pár pillanatig gondolkozott. Miután elmélkedő arckifejezését rám emelte, rögtön a raszta felé fordult.

- Tetszik neked valaki a társaságból?

Russelen abban a pillanatban látszott: megbánta, hogy a felelést választotta. Egy másodpercre felvonta a szemöldökét, majd összepréselte ajkait, és a tekintetét a mellette lévő fára emelte. Mindegyik mozdulata nagyon gyors volt; látszott, hogy zavarban van.

- Igen. – nyögte ki végül.

A szívem hatalmasat dobbant. Annak ellenére, hogy olyan távol ült tőlem, hirtelen megcsapott az illata. Zöld szemeit rám emelte, s a szívem kihagyott egy ütemet.

- Felelsz vagy mersz? – kérdezte.

- Tessék? – ahogy lepillantottam, észrevettem, hogy az üveg szája felém állt. – Ó… hát… merjek merni?

Russel egy hatalmas, biztató vigyort küldött felém.

- Akkor inkább felelek!

- Áh! – legyintett. – Mitől félsz a legjobban?

- Most, ebben a pillanatban? – kérdeztem feszültem.

- Úgy amúgy.

- A pofára eséstől. – csúszott ki a számon az igazság. Elpirultam.

Ő felvonta a szemöldökét, mire én zavartan próbáltam keresni a szavakat; az éledező lepkék a gyomromban nem hagytak koncentrálni.

- Hogy… valaki… nem érez irántam… semmit.

- Értem. – Russel nyelt egyet. – Te jössz.

Pörgettem… utána Natalie… Russel… sokan. De nem tudtam figyelni. Titokban mindig Russelt lestem; azok a zöld szemek… minden egyes mozdulatát faltam a tekintetemmel.

Aztán Sharlotte pörgetett. Russel.

- Russ, felelsz, vagy…?

- Merek!

Shar elvigyorodott.

- Csókold szájon azt, aki tetszik!

Russel mosolya olyan volt… mindent megadtam volna, hogy nekem szóljon. Szívem a torkomban dobogott… azonban Russel nem felém indult el. Nataliehoz ment oda.

Valami eltörött bennem A könnyeim némán csordultak ki a szememből, de olyan sok, hogy még engem is meglepett. Nat lefagyott. Mikor Russel elhúzódott tőle, ő elkövette azt a hibát, hogy rám nézett. Egyszeriben mindenki engem bámult, és én nem tudtam hova bújni. Legszívesebben ott helyben meghaltam volna.

- Izé… – mondta halkan Russel. – Zo…

Egy szipogás kíséretében felálltam. Összeszedelődzködtem; mindenki csendben nézte végig. Senki sem állított meg. Mikor megtettem az első lépést a buszmegálló felé, Russ azt kérdezte:

- Elkísérhetlek egy darabig?

A könnyeimen át rápillantottam, és fellángolt bennem a szeretet iránta. Lehet, hogy nem kellett volna, de csendben bólintottam.

Egy darabig csendben baktattunk az éjszakai utcákon, a könnyeim azonban továbbra is megállíthatatlanul törtek előre. Mikor Russel felnézett rám, megtorpant. Megdöbbentette, hogy még mindig sírok. Mivel megállt, én is ezt tettem. Tétován odalépett hozzám, s én felnéztem rá; egy kérdő zöld tekintettel találtam szembe magamat. Életemben nem láttam még szebbet. Ahogy az a kis narancssárgás sáv körbeveszi a pupilláit…

Nem tudom, mit vehetett le a nézésemből, de egy hirtelen mozdulattal a karjaiba zárt. Egészen megzavarodtam az illatától, az érintésétől… olyan közel préselődtem hozzá, ahogy csak tudtam, és sírtam. Nem… nem sírtam… zokogtam.

Fogalmam sincs, meddig állhattunk így, de valószínűleg elég sokáig. Jól tűrte a dolgot, sőt, simogatta a hátam megnyugtatásképp. A zokogás alábbhagyott egy kissé, és csak a néma fájdalom üvöltött a szívemben…tudtam, hogy érzi, ami bennem van Ő mindent képes érezni…

Percek, órák múltán elengedtem. Ez fontos volt. Én engedtem el őt, és nem ő engem. Ez nagyon jól esett nekem.

- Mehetünk? – kérdezte halkan, szinte gyengéden.

- Persze. – suttogtam.

Egy ideig csak a lépteink visszhangoztak az üres utcákban, aztán egyszerre szólaltunk meg:

- Köszönöm. – mondtam.

- Bocsánat. – motyogta.