Nyaklánc

Vacogtam, pedig nem volt hideg. A kék pulcsim ujját lehúztam a csuklómra és próbáltam elbújni a ruhadarabban az érzelmeim elől – ha már Russelhez nem bújhatok hozzá. Illetve, hozzábújhatok, csak nem akarná. Nataliet szereti. Egyértelmű, hogy őt szereti. Hogyne. Hiszen Nat szép, meg minden. Én meg nem vagyok az. Én csak Zoey vagyok. Zoey a béna, fázós lány, akinek uborka alakja van.

Tekintetemet felemeltem a földről, ahogy meghallottam Russel hangját, amint a nevemen szólít.

- Zoey! – zöld szemeit meglátván megremegett a gyomrom. Mosolygott. – Ne akard már felvágni az ereid ilyen látványosan. Mosolyogj!

Nyeltem egyet és mosolyra húztam a számat. Ő viszonozta a gesztust és szerencsére nem vette észre, hogy a jókedvem nem igazi; pedig ezt mindig elárulta az arcom. Amikor nincsenek gödröcskéim, boldog sem vagyok. Ez ilyen egyszerű.

Már épp válaszoltam volna neki, mikor Natalie jött be a képbe. Harsány, szépen csengő hangján szólt Russelhez, aki rá emelte a tekintetét, s többet nem fordult felém.

- Russel, kérleeeek! – vigyorgott.

- Nem, Nat! – mikor látta a többiek értetlenségét, megmagyarázta. – A nyakláncomat akarja! Azt, ami már öt éve a nyakamban lóg! – ezzel a mondattal megsimította a békejel alakú medált.

- Igen, de… olyan jó! Kérlek, add nekem!

A raszta sóhajtott egyet. Egy olyan mosolyt küldött Nat felé, amibe nekem remegett bele a gyomrom; szeretetteljes, megbocsájtó, huncut, sejtelmes mosoly volt. Hihetetlennek tűnt, hogy úgy is tud mosolyogni, hogy Natalie visszautasította. Russ a nyakához nyúlt és levette a bőrzsinegen függő medált; barátnőm vígan odament hozzá, hogy aztán a nyakába tegye az ékszert.

- Köszönöm! – trillázta Nat két puszi kíséretében.

Láttam, ahogy Russel beleremeg az illatába.

- Nincs mit.

És azóta Russel mindig Natalieval van. Amikor látom őt, akkor velem is. Mert Nat nyakában függ egy medál, amit Russ adott.

Az enyémben pedig nem.