Sorsmetszet novellasorozat - 3. Utolsó vacsora

 A Nap lassan lenyugodni készült San Francisco partjain; élénkvörös sugarai fénnyel borították el az utcákat, szebbé varázsolva ezzel egy párt, akik kézen fogva sétáltak egy étterem felé; szemlátomást mindketten feszültnek tűntek. Ruhájuk makulátlanságán látszott, hogy valami igencsak fontos eseményre készülnek.

- Hé. – szólalt meg egyikük. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj.

- Caroline… - suttogta a másik. – Nem fordulhatnék inkább vissza?

- Ugyan már. Ne félj a családomtól, nem lesz velük semmi gond.

- Tekintve, hogy nem igazán fogadnak el engem, illetve a felük nem is tudja, hogy… hogy milyen vagyok, szerintem, van okom az aggodalomra.

- Max… - formálta Caroline a nevet ajkaival; hatására elmosolyodott, mint ahogy mindig, mikor kimondta. – Maxime. Nem lesz baj, rendben?

Caroline erre csak egy kétkedő arckifejezést kapott válaszul – csendben tovább sétáltak. Max legszívesebben kihagyta volna ezt a vacsorát, az első találkozást a családdal, de végtére is, a barátnője most végzett az egyetemen, mikor máskor lehetne előállni egy ilyesfajta kapcsolattal az egész családnak?

Az étterem előtt megálltak; Caroline finoman megigazgatta szatén blúzát, majd kedveséhez hajolt.

- Szeretnék kérni tőled pár dolgot. – mosolygott kedvesen. Max nagyot nyelt, mire a másik finoman végigsimított a vállán. – Kérlek, hogy ne rúgj be.

- De hát… - Max végül csak újra nyelt, és bólintott. Azt remélte, hogy az alkohol talán majd segít rajta odabent (noha nem volt alkoholista, a szesszel csak akkor élt, ha ünnepelt valamit), de barátnője kizárta ezt a lehetőséget.

- Azt is szeretném, ha… - Caroline megállt egy pillanatra, majd elmosolyodott. – Mindegy. – mondta végül, majd megcsókolta kedvesét.

Végül hosszas egyezkedés után – Max nem akart feltűnést kelteni – kézen fogva léptek be az étterembe. Ahogy beléptek, rengeteg asztalt pillantottak meg, amik egytől egyig tömöttek voltak. Az emberek harsányan beszélgettek, de amint meglátták a belépő Carolinet, azonnal felálltak az asztaltól.

Ez, az első pillanat még nem is volt vészes – a páros a második pillanattól félt a legjobban, amikor is felfogják, amit a szemük lát. A lány továbbra is szélesen mosolygott, akkor is, amikor a rokonság megtorpant, és pár pillanatig tétovázott. Egyetlen ember volt, akit nem akadályozott Max jelenléte a kézfogásban és gratulációban, az Caroline testvére volt. Vidáman odament húgához, és két puszit nyomott arcára.

- Gratulálok! – jelentette ki mosolyogva, majd Maxhez fordult, akit az ájulás kerülgetett. – Isten hozott. – mondta egy kézfogás kíséretében.

Max meglepetten, de kissé reményteljesebben fogott kezet barátnője bátyjával, azonban amint a család többi tagjára nézett, újra elkapta a gyomorideg. Ismét lesápadt, és a maga – a szokásostól eltérően – csendes magányában igyekezett úgy tenni, mint aki nem létezik.

A család nagy része elképedve állt báty barátságos üdvözlése felett. Tény, Max nagyon fiúsan nézett ki, de ünneplőjében azonnal kitűnt, hogy nem az, aminek látszik. Caroline hálásan mosolygott testvérére, majd megölelte.

- Köszönöm, Austin. – motyogta halkan, mire bátyja még jobban magához húzta.

- Apa, ő itt Max. – mutatta be Caroline párját. Az apa kissé megilletődött, de igyekezett úgy tenni, mintha csak egy szokványos dolog történne vele.

- Szervusz. – mondta, majd pár másodpercnyi habozás után szintén kezet fogott vele.

Miután megtörtént a bemutatás a szűk családnak, beleértve az anyukát, a nagymamákat – akik szóhoz sem jutottak a döbbenettől, pedig Caroline előre figyelmeztette őket –, jöhettek a távolabbi rokonok. Max másra sem vágyott, mint egy papírzacskóra, amivel könnyíthet gyomra rendetlenségén, valamint egy székre, amire leülhet, esetleg még egy kis alkoholra is. Sok volt neki ez így elsőre, a család majd’ ötven fős volt, és mindenki őt bámulta, ami ellen persze mit sem tudott tenni.

A szokásos sablonbeszélgetések alatt Max mindvégig Caroline mellett állt, kissé feszélyezve, de hősiesen bírva a gyűrődést. Caroline egy-egy szúrós pillantásnál megszorította kedvese nyirkos kezét, akinek ennek következtében több ereje lett a tűrőképességét illetően. Végül Caroline ült az asztal egyik végére ült, mellette, a bal oldalán Max kapott helyet. Amikor a lány összeállította az ülésrendet, ragaszkodott ahhoz, hogy párja mellett Austin üljön, vele szembe pedig az apja, ugyanis az elfogadta őt, Austin pedig egyenesen kedvelte.

- Na, nyugi. – mondta Austin, ahogy hozatott egy felest Maxnek az pedig fáradtan mosolyogva bólintott.

- Carol, megbocsátasz, ha kimegyek, és elszívok egy szál cigarettát? – kérdezte Max reménykedve.

- Hát… nem örülnék neki, de ha muszáj, akkor csak tessék. – fintorgott a lány.

- Megyek veled. – vállalta magára Austin a „nyugtatgató” szerepét, noha ő nem dohányzott.

Odakint már sötét volt, az utcán mindenütt ünneplőbe öltözött fiatalokat lehetett látni, akik vidáman beszélgettek. Max elővette a cigarettát, egy kicsit megsodorta, majd ajkaihoz emelte. A gyufa végén fény gyulladt, pár másodperccel később pedig már égett a cigaretta. Max élvezettel szívott bele, majd szép lassan kiengedte a füstöt – nem sokkal később köhögni kezdett. Austin csendben nézte őt egy ideig, majd a Holdat kezdte bámulni.

- Ideges vagy? – szólalt meg végül.

Maxime tekintetét lassan a fiúra emelte. Pár másodpercig nézte őt, majd újra beleszívott a cigarettába.

- Nem. – motyogta fojtott hangon.

- Nem? – Austin csodálkozva felvonta szemöldökét, mire Max nevetése visszhangozni kezdett az utcában.

- Áh. – legyintett. – Nyomorultul érzem magam. Lassan bűntudatom van, mert lány vagyok.

- Heh. – nevetett Austin, azonban ez nem boldog kacaj volt. – Ismerős. Nekem is bűntudatom volt, mert azt a szakmát választottam, ami akartam lenni.

- Azért az más kérdés. Te választhatsz.

- Igaz. – bólintott Austin, megbánva azt is, hogy megszólalt. – Hülye hasonlat volt.

- Megszoktam. – fújta ki a füstöt lassan. – Milyen rég nem gyújtottam rá…! – szólalt meg kisvártatva. – Egy éve.

- Kár, hogy most mégis.

- Szerintem is.

Austin furcsállva nézett a mellette állóra; az ismét kifújta a füstöt, majd lassan, kimérten ránézett.

- Azt akarod kérdezni, hogy akkor miért dohányzom, igaz?

- Hát… igen. – a fiú hangja kicsit szaggatott volt, ahogy válaszolt.

- Miatta. – bökött Max az ablakon keresztül Caroline anyja felé.

- Ó, értem.

Caroline koccintott a többiekkel, majd mosolyt varázsolt arcára, és illendően elbeszélgetett mindenkivel, aki ez után a belépő után hajlandó volt hozzá szólni. A család nagy része szűk látókörű volt, nem nagyon viselték el a különcöket, főleg akkor nem, ha az ő családjukban láttak ilyet. A lánynak igazság szerint így sem volt ideje leülni, ugyanis apja nem volt a legjobb szervező, anyjával nem jött ki annyira a nagy bejelentés után, mint régebben, a mamák pedig úgy viselkedtek, mintha legalábbis vérbe fagyva találtak volna rá valakire. Carol ment oda a pincérekhez, hogy mikor hozzák ki a levest, Carol intézte az ajándékok átadását, Carol határozott meg mindenféle menetrendet, hiába őt, és a sikeres diplomáját ünnepelték a jogi pályán.

A lány gondolatai közben folyamatosan odakint jártak, Max körül. Mosolygott a közös fotókon, beszélgetett, nevetgélt, de ha valaki igazán ismerte, láthatta rajta, hogy aligha fogja fel, mi történik körülötte. Belül majd’ meghalt az aggodalomtól.

- Na és… hogy van a barátod? – kérdezte az egyik rokon, aki igyekezett legutoljára odaérni a lányhoz.

- Nincs barátom. – mosolygott Carol, mire a rokonok arca lesápadt.

- Hát akkor?

- Arra gondoltok, akivel idejöttem? Ő Maxime. Emm-a-iksz-i-emm-e.

- De hát az női név. – sápította megütközve az egyik nő.

- Igen. És? – kérdezte Carol, igyekezve határozottnak tűnni. Most kéne itt lennie Austinnak! Ő biztosan el tudná simítani ezt az ügyet valami fantasztikus viccel.

- Értem. – préselte ki a szavakat a nő az ajkai közül, majd félrevonult, maga után rángatva a férjét. Carol sóhajtott egyet, majd leült.

Végül Max is visszaérkezett Austin kíséretében. Caroline megsimította Max remegő kezét, mire az halványan elmosolyodott, majd hozzáláttak a leveshez.