2013. július 23., kedd

Elsüllyedt gondola(t)

zöld fáról
hullnak a
levelek,
nem kell a
sóvárgó
lelketek,
kínok közt
vergődve
lehetek
jobbik, s
rosszabbik
feletek.
fájón a
lelkembe
trappol,
s úgy érzi
hogy minden
klappol
kérlelve
utánam
startol,
de aztán
csak nevet
hasból
érzem hogy
nem szeret
engem;
se az én
sóvárgó
lelkem,
se érte
remegő
testem,
se fel-fel
gyúló
szerelmem
de hogyha
úgy tartja
kedve
hazudik
nekem
nevetve,
a valóst
épp elfe-
ledve
elmegyek
gyorsan
vele

…mert…
_______________

zöld fáról
hullik a
lelketek,
nem kell'nek
a véres
levelek,
kínok közt
vergődve
szeretek
hol jót,
s hol rosszat
keresek.
fájón a
lelkembe
markol,
s úgy érzi
hogy minden
szartól
jobban lehet
hogyha
olykor
ninfomán
fruskákat
hajszol
érzem hogy
még szeret
engem,
de nem a
sóvárgó
lelkem,
se föl-föl
gyúló
szerelmem,
csak érte
remegő
testem
és hogyha
úgy tartja
kedve
eljön és
használ
nevetve,
a valóst
jól elfe-
lejtve
elmegyek
én
vele

…mert…
_______________

zöld fáról
hullnak a
levelek,
de, kell a
szerelmes
szívetek,
kínok közt
vergődve
szenvedek,
mindentől,
mindig, és
veletek.
…mert Ő…
fájón a
belembe
markol,
foga
messzebb megy
nyakamtól
nem lát a
hosszú ha-
jamtól,
miközben
orgazmust
hajszol
nem tudom
szeret-e
engem,
vagy csak
kihasználja
testem,
akárhogy-
an is, volt
merszem
kockáztatni
az é-
letem
…mert…
amikor
úgy tartja
kedve
lelkembe
tőrt állít
rejtve
hiszen ha
nem szeret
szíve
az enyém
széthasad

bele.

2013. július 17., szerda

Verseny a Fecske és a Kotta közt

Csitt, csitt, kis madárka
Ne szállj fel a tövis ágra,
Figyelj reám, kis madárka,
Nézz a fényes csillagokra.

Szél támad fel, fűzfa leng,
Kismadár éneke cseng,
Nyers Kottával, ím verseng;
Egy dal emléke földereng.

Csitt, csitt, kis madárka
Ne szállj fel a tövis ágra,
Figyelj reám, kis madárka,
Nézz a fényes csillagokra.

Szerelmes dal félve zendült,
S a kis madár megrendült,
A Kotta, ó, föl-föl derült,
Mert a kis madár meggyengült.

Csitt, csitt, kis madárka
Ne szállj fel a tövis ágra,
Figyelj reám, kis madárka,
Nézz a fényes csillagokra.

Tövis ágon állva maradt
A kis madár odaragadt;
A rég hallott dalhoz tapadt,
A Kotta előre haladt.

Csitt, csitt, kis madárka
- Miért szálltál fel tövis ágra? -,
Figyelj reám, kis madárka,
Ne nézz a szerelmes dalra.

Kismadárnak szíve vére
Lecsordult az ág végére,
S a fecske hallja végre;
Szép dal volt ez, utóvégre.

Csitt, csitt, kis madárka
- Miért szálltál fel tövis ágra? -,
Figyelj reám, kis madárka,
Nézz a Mennyek Kapujára.

2013. július 12., péntek

Levél

Ahogy csendben beléptünk a lakásba, leszegtem a fejem. Tudtam, hogy feltűnő lesz, ha túl sokáig nem szólalok meg, de egyszer csak belépek a konyhába anyuékhoz, ennek ellenére nem tudtam magam rábírni egy barátságos üdvözlésre. Féltem – úgy, mint még soha életemben –, és egy kicsit bűntudatom is volt, magam sem értettem, miért.
A mellettem álló Abraham látta rajtam a feszültséget; az állam alá nyúlt, én azonban elkaptam a fejem, és rámeredtem. Tekintetemből kiolvasta, hogy jobb lesz, ha most nem erőlteti a dolgot, ugyanis nem voltam a legjobb lelki állapotban. Végül fejével a konyha felé intett, én pedig nagy nehezen odakiáltottam – vagy inkább motyogtam – a szüleimnek.
- Sziasztok! – Abraham mögöttem halkan elmormolt egy köszönést.
- Mark! Már vártunk itthon. – anya jelent meg a bejárati ajtóban, arcán szeretetteljes mosoly ült. – Lehet, hogy késő este elmegyünk apáddal egy csillagászati programra. – szeme felragyogott a „csillagászat” szónál. – Ugye nem baj?
- Persze, anya, semmi baj. – mosolyogtam rá kissé bűntudatosan, de igyekeztem, hogy úgy tűnjön, csak fáradt vagyok. – Anya, ő itt Abraham, az egyik legjobb barátom… kirakták a szülei otthonról. Aludhat nálunk ma este?
Vállam kissé megfeszült a hazugságtól. Tudtam, hogy a mögöttem álló „haverom” legszívesebben megfogná a kezem, hogy megnyugtasson, de természetesen nem tehette meg. A szüleim előtt semmiképpen sem.
- Természetesen! – anya szemei hatalmasra nyíltak, felfedeztem benne egy furcsa szikrát is; ez pár másodperc után elhalt.
- Köszönöm, Mrs. Morgan. – dünnyögte Abraham, aki mesterien játszotta a szerepét. – Nem szeretnék gondot okozni.
- Ugyan már, hívj csak Lisnek! Nem okozol gondot, kis drágám. Örülök, hogy hozzánk jöttél.
Miután bementünk a konyhába, anya beküldött minket a szobába, hogy ő megfőzhesse a vacsorát. Apa az újság mögé bújt, így se-hall-se-lát üzemmódba kapcsolt. Mi elslisszoltunk a szobámig, ahol megkönnyebbülten csuktam magunkra az ajtót. Még egy halk sóhaj is kiszaladt a számon. Kínzó érzés volt hazudni a szüleimnek.
Abraham az ágyamra terpeszkedett, és bekapcsolta a tévét, hogy elnyomja a leendő beszélgetésünk zaját. Nagyon jól ismert, szinte túlságosan is; tudta, hogy most egy sor kétségbeesés jön. Szegény, elég sokszor meghallgatta már, ahogy a bűntudatom folyamatosan engem ócsárol. Ahogy a fiú felé fordultam, arcára kedves mosoly ült ki. Még egyet sóhajtottam, majd leültem az ágyra, vele szemben. Tudta, hogy jelenleg kisebb ideggörcsöt kapnék, ha bármilyen akcióval próbálkozna, ezt pedig tiszteletben tartotta. Kezeivel fejét támasztotta, és várakozóan nézett rám, belőlem pedig kisvártatva kiszakadt az első hullám.
- Átverem őket!
- Mark, ezen annyiszor átrágtuk magunkat…! – sóhajtott kissé megfáradtan. – El fogod mondani nekik, amikor eljön az ideje.
- Igen, de én… anya annyira jó hozzám, úgy szeret engem… elfogadná…
Abraham szemében megjelent a sajnálkozás, és rögtön tudtam, hogy apára gondol. Ő… nem kifejezetten elfogadó típus.
- Megőrülök! – emeltem fel kissé a hangom, de rögtön le is halkítottam. – Kínoz ez az egész…
- Együtt megoldjuk.
Ezekre a szavakra az idegesség oszlani kezdett, de határozottan jelen volt. Csupán ideiglenesen nyertem egy kis nyugtot, ahogy belenéztem a nagy, kék szempárba. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd láttam, hogy állkapcsa megfeszül, így elfordítottam a tekintetem. Ha most idejött volna hozzám, és esetleg anya ilyenkor nyitott volna be…
Az idegesség természetesen visszatért. Gyűrögetni kezdtem az ágytakaróm, majd egy kis idő után megszólaltam.
- De ezt mégis hogy tálaljam? – kérdeztem ugyanolyan feszülten, mint az előbb.
- Ne köntörfalazd túl a dolgot. Jó, ne is szó szerint vágd az arcukba… igen, ez elég kemény dió.
- Te hogy fogod megmondani? – őszinte kíváncsisággal néztem rá.
- Én szó szerint. „Anya, apa…” – szúró pillantásom miatt elvágta a mondatot, de azért folytatta. – Lehetőleg ugyanazon a napon, mint te, hogy nehogy a szülők egymást kezdjék el tárcsázni. Az… kellemetlen lenne.
- Miért sokkolod le őket ennyire?
- Tudod, milyen a felfogásuk. Azonnal ki fognak rakni. A csillagos eget is lehozhatm nekik, nem érdekelné őket. – rémült pillantásom miatt gyorsan hozzá tette: – De a te szüleid mások.
A kezemet bámultam, amit még mindig a takaró piszkálásával kötöttem le, és hallgattam. Legszívesebben beültem volna az ágyam másik végébe, mellé, de belém állt a görcs, ami ellen semmit sem tudtam tenni. Hozzám erős idegzet kell – Abrahamnak szerencsére megvolt a személyem iránti megértése. Tudta, hogy ez az egész új nekem, és egy kis idő lesz, amire fel tudom dolgozni annyira, hogy ne legyek ilyen idegroncs.
Persze, egy igazság szerint nagy szerencse volt, hogy megtudtam magamról az igazságot. Nagyon sokáig éreztem, hogy valami nincs velem rendben, de nem tudtam választ adni magamnak arra, hogy micsoda. Most már tudom, hogy minden „rendben van”, csak akkor még nem tudtam, ki vagyok. Igazság szerint senki sem tudta, hogy milyen is az igazi Mark – senki sem, amíg Adrienne szét nem kürtölte az egészet a baráti körben. Ő azóta kivált onnan. Csak „a buzi” néven emleget, ha egyáltalán beszél rólam néha. Sajnos sokak így gondolnak rám: a meleg srác. Nem Markként, hanem a melegként. Az a fontos, hogy más vagyok. Az embereket innentől kezdve a jellem nem érdekli.
- Min gondolkodsz? Olyan levertnek tűnsz… – Ahogy felemeltem a fejem, egyből tudtam, hogy sejti, miféle gondolatok futnak át az agyamon. Egy sóhaj kíséretében válaszoltam.
- Semmin, csak Adrienne…
- Mit csinált megint? – kérdezte tettetett nyugalommal.
- Csak írt egy e-mailt. Nem fontos, Abraham. – ahogy kiejtettem a nevét, elmosolyodott. Ez az én számra is csalt egy görbületet.
Ahogy ismét egymásra néztünk, megint láttam felvillanni a szikrát a kék szemekben. Immár egy teljesen más, halk sóhaj szaladt ki a számon; ő pedig abban a pillanatban mozgásba lendült. Szinte odaugrott hozzám, és lendületesen egy csókot nyomott az ajkamra. Ekkor megfeledkeztem mindenről – a világ véleményéről rólam, hogy a szüleim bármelyik pillanatban benyithatnak, Adrienne bosszúhadjáratairól, sőt, még arról is, hogy mennyire aggódom a jövőm miatt – csak ő számított, ő, akinek az ajkai az enyémre tapadtak, ő, aki mindennél fontosabb volt számomra.
Nem tudom, meddig tarthatott a csók, mindenesetre ő szakította meg. Még megengedett magának egy szenvedélyes pillantást, majd gyorsan elhúzódott, mivel lábdobogást hallott. Azonban a léptek zaja egy idő után elhalt. Összevont szemöldökkel meredtem az ajtóra, mire kisvártatva leesett.
- Ezek távolodó léptek voltak? – kérdeztem halálra vált arccal.
- Biztosan nem. – bizonygatta, de láttam, hogy nem hisz magának.
Lehunytam a szemeim, hogy kicsit megpróbáljak megnyugodni. Nagy levegők, semmi baj. A tévé ment a háttérben, elég hangosan. Nem hallhatták, hogy miről beszélünk. Ráadásul konkrétan meg sem említettük. Igaz, az a hülye sóhaj elég hangos volt…

Ajtócsukódást hallottam. Rögtön felpattantam, és kimentem a konyhába, azonban senkit sem találtam ott. A vacsora ott gőzölgött két tányérban, a szüleim sehol.
- Anya?! Apa!? – kiáltásom visszhangzott az üres házban.
- Mark… – hátulról Abraham hangját hallottam, ahogy odajött hozzám. – Ott van valami az asztalon…
Valóban – egy fehér lap feküdt a falapon, összehajtva, rajta anya kézírásával a nevem szerepelt. Gyorsuló szívveréssel vettem fel a levelet, és olvasni kezdtem.

Kisfiam!
Nem is tudom, hogy kezdjek bele ebbe a levélbe. Először is, ne aggódj miattunk – apáddal előbb elmentünk a városba, Gillékkel találkozunk, és összeülünk egy kávéra. Csak hajnalban fogunk hazajönni.
Jobb lesz, ha nem körítem túlságosan a dolgot. Hallottam a beszélgetéseteket Abrahammel, de ne aggódj emiatt! Örülök, hogy megtudtam ezt a dolgot, bár azt sajnálom egy kicsit, hogy nem tőled. Ne bánkódj! Nem is volt kérdés, hogy mit fogunk szólni hozzá. Maximálisan támogatunk mindenben, kisfiam!
Nagyon szép pár vagytok Abrahammel, reméljük, hogy komoly a kapcsolatotok, és hogy sokáig ki tudtok tartani egymás mellett – igaz, már az előszobában láttam, hogy mennyi szeretettel néz rád.
Nem haragszunk a füllentésért, amit ma mondtál nekünk; tudom, hogy téged emiatt is gyötör a bűntudat, hiszen láttam rajtad. Érthető volt, hogy hazudtál, hiszen nem tudhattad, hogyan reagáltunk volna. Tudod, te mindig is a mi kicsi fiunk maradsz, akármi is történik veled, akármit is csinálsz. Nagyon szeretünk téged, Mark, ezt tartsd észben!

Ölel: Anya és Apa

U. I.: Hajnalban jövünk, süti a hűtőben! A kedvencedet csináltam!”

Elkerekedtek a szemeim, a levél kicsit meggyűrődött nyirkos kezeimben. Abraham odajött mögém, és átölelt, ahogy kibuggyantak szememből a könnycseppek. Ő sóhajtott egyet, félreértve a reakciómat, és a nyakamba fúrta az arcát. Átnyújtottam neki a levelet. Miután végzett, meglepett, de boldog mosoly ült ki az arcára.
- Mondtam, hogy a szüleid mások, mint az enyémek!
Erre letöröltem a könnyeket, és felé fordultam, ő pedig habozás nélkül megcsókolt. A legszebb csók volt, amit életemben kaptam tőle – ezt már nem félelem övezte, hanem csak a szerelem. Tiszta, és – bárki bármit is mond – ősi szerelem, amit nem lehet kiirtani. A vacsora kihűlt mellettünk, ahogy belevesztünk az éjszakába.

Soha többé nem akartam elengedni őt.

[Inspirated by:
http://ask.fm/melegfiu
Rihanna - Hard]

2013. július 10., szerda

Lepkék a tetőn

Éghetetlen, fehér ruhában
Állok, várok az ablakod alatt,
Megkeseredett műporcelánban
Élem életem, fehér ruhában.

Érintésed kínzó lángja
Fájó, éles, égi szikraként
Bizony, lyukat üt ruhámba,
Gyönyörű szép, fájó lángja.

Perzselődött porcelánom,
- Az életem szűkes helye -
Kicsiny, ékszeres dobozom:
Eltört a szép porcelánom.

Lepkék szállnak ki belőle,
Színes, szárnyas kincsek,
Ülnek a tetőre;
Kiszálltak belőle.

S ha a tetődre mászol,
Hogy elkaphasd őket,
Odafent nagyon megfázol,
Ha az álmaidra mászol.

S tudd: a lepkék tieid.
Színük csak érted ragyog...
Fékezd meg bő könnyeid;
Szilánkok is tieid...
Szilánkok is tieid.

2013. július 5., péntek

Halálközeli novellasorozat - 4. Kipp-kopp

Kipp-kopp. Kipp-kopp. Mint az eső kopogása az ablaküvegen, oly’ finoman hallatszott egy magassarkú zaja a csendes iskolaépületben. Kipp-kopp. Vajon mit kereshet az éjszaka közepén egy magassarkú, és annak viselője egy középiskolában? Tán nem tájékoztatták a lányt, hogy iskolába járni nappal szokás? Talán nem hallott róla, hogy a nyári szünetben nincs tanítás?
Az iskola ezen része kihalt volt, az alagsori tornateremben azonban, mintha csak egy méhraj lenne, beszélő hangok zümmögtek. Fecsketábor – a köznyelv így hívta a kilencedikeseknek szánt „bent-alszunk-a-suli-tornatermében” programot. A rengeteg diák nagyon jól szórakozott, ahogy beszélgettek, kártyáztak, nevetgéltek…
Ez a lány azonban a nagy sokaság ellenére mégis egyedül volt. Csendes magányba burkolózva lépkedett a folyosón: ha elhaladt az ablakok nem mulasztott el ki-ki bámulni rajtuk a város éjszakai fényeibe. Szőkésbarna haját minduntalan kisöpörte a szeméből, hogy ne tapadjon össze az onnan kibuggyanó könnyektől. A kis cseppek a magassarkú koppanásainak ütemére csapódtak a rideg kőpadlónak: kipp-kopp! A lány úgy érezte, a világban minden e köré a magányos ritmus köré épül fel… csupán szívdobogása lógott ki a sorból. Még lélegzésének ütemét is ezekhez a koppanásokhoz igazította, hogy az is a magányos, csendes, de legbelül üvöltő fájdalmat tükrözze vissza. A koppanások visszhangja nyugtázta a lány elkeseredett próbálkozásait, de ügyet sem vetett rá, csupán folytatta, amit eddig csinált: visszhangzott. Egyedül volt – pontosan tudta ezt, de nem tudott tenni ellene semmit. Igazság szerint már nem is akart; megfelelt neki, hogy hallgathatja a bent üvöltő fájdalmat, ettől nem érezte magát olyan egyedülinek, és távolinak az egész világtól, valamint az abban szerepet játszó emberektől.
A lassú, nyugodt hangok hirtelen megváltoztak a lány számára, noha egy kívülálló változatlannak vélte volna. A hangok nevetni kezdte a lány fájdalmán és nyomorúságán – kipp-kopp, kipi-kopp! Gúnyos kacaj volt ez, amit tán még hangosabban vertek vissza a falak – igaz, így sem vette észre senki. Mikor ez a tény szenvedő alanyuk tudatáig is elhatolt, még gyorsabban és még hangtalanabbul záporozni kezdtek a könnyei. A lélek, nem a test könnyei voltak ezek; ezért voltak némák, de fájdalmasabbak.
- Meg akarok halni. – súgta a lány a falaknak, de azok csak a kopogás gúnyos nevetését lökték felé. Mintha csak azt válaszolná az egész épület: „tedd meg, ha mered!”…
A hangok immár erőszakossá váltak: „KOPP, KOPP, KOPP!! Tedd meg, azonnal! Semmi értelme a nyomorult életednek! NINCS MÁS VÁLASZTÁSOD, TEDD MEG!”…

Hangos csörömpölés törte meg az iskola csendjét – olyan hangos volt, hogy még a tornateremben is mindenki elhallgatott a zajra. A tanárok egy része sietve elindult szétnézni; zseblámpájukkal azonban, amit a vihar miatt kellett használniuk, kevésbé hatékonyan tudták átkutatni az épületet. Végül a diákönkormányzat emberei (a tábor szervezői) is segíteni kezdtek a zaj forrásának kutatásában.

A tanárok csak akkor jöttek rá, hogy nem szabadott volna bevonniuk diákjaikat, mikor az egyik felüvöltött az elvérzett, szétszabdalt lány testének látványától.

Halálközeli novellasorozat - 3. Az utolsó ember

Egy 22 éves fiúról nem hinnénk, hogy itt tud maradni. Hogy túlélheti az emberiséget, hogy képes lehet némiképp felülkerekedni embertársain. Hogy akármit is jobban csinálhat, mint a többiek. Bár, én nem csináltam semmit jobban. Csupán véletlen volt az egész.
Ültem a hóesésben, és magam elé bámultam. Az utolsó órámban voltam. Körülöttem elszórva testek hevertek. Nem én öltem meg őket; ők ölték meg saját magukat. Hogy miért…? Mert rájöttek, hogy emberek voltak. Rájöttek, hogy miattuk (is) pusztult el minden. A fajok. A Föld. Minden. Nem tudták elismerni, hogy ekkora kárt okoztak. Inkább elmenekültek a halálba, mint hogy megoldják a helyzetet. Bár, azzal, hogy az emberi faj tulajdonképpen nem létezik többé, talán megoldották a problémát. Talán.
Nyeltem egyet. Tekintetem az égre emeltem, de a szállingózó hó nem engedett sokáig hunyorogni. Néztem az aláhulló pelyheket… mint bármelyik karácsony este… Annyi különbséggel, hogy az együttlét a halálban nyilvánul meg. Abból, hogy a fehérség zavartalanul szállingózott, arra következtettem, hogy ez ember tényleg nem volt egy jelentős faj. Voltak… és úgy ennyi. A mi sorsunk nem befolyásolja az univerzumét. Kis homokszemek vagyunk – voltunk… A világvégéről beszéltünk, noha nem is láttuk a Világ töredékét sem. A Földet tekintettük annak, mikor az csak egy apró része…
Kezemben pisztolyt szorongattam. A markolat míves volt, csodaszép. Az idő megállt körülöttem. Csend volt. Semmi autóberregés, semmi üvöltözés. Csak a természet zajai voltak hallhatóak, és ez megnyugtatott egy kicsit. Talán tud még élni a bolygónk. Talán nem tettük tönkre teljesen. Hátha valami intelligensebb faj veszi át az uralmat, ami nem öli meg szánt szándékkal a fajtársait és környezetét…
Hamis hangok vegyültek a csendbe. Mintha… futást hallottam volna. Pedig átkutattam a környéket élő emberek után, és egyet sem találtam. Csak holtak mindenütt…
Döntenem kellett. Vagy itt maradok egy – még élő – embertársammal, vagy eltávozom…? Ujjaim a markolatra szorultak. Nagyon régóta tartottam az eszközt, így az felvette a testem hőjét. Nyeltem egyet, ahogy a halántékomra szorította a fegyvert; lepergett előttem az életem… Rövid kis vetítés volt – 22 év nem túl sok idő… végül a mostani állapothoz értem. A hullák üveges tekintetén kívül, a lepusztult házakon kívül nem volt más körülöttem. Már nem vonzott ide semmi. Elvégre mi értelme van az ember életének, ha többé nem ember?
Dördülés, majd egy éles sikoltás hallatszott. A földre rogytam; gondolataim kifolytak a macskaköves útra. Kék szemem immár ugyanúgy a semmibe meredt, mint a többieké. Az előbb hallott kopogó csizmák gazdája, egy lány jött oda hozzám. Bodros, szőke hajában hópelyhek figyeltek. Zokogva, remegve kivette a kezemből a pisztolyt… aztán egy dördülés kíséretében mellém rogyott.

Végül tudataink együtt szálltak fel, kéz a kézben, az ózonlyuk felé.

2013. július 2., kedd

Élet

Öl és él,
Lop és fél,
Nem remél,
Keresgél;
A SZERELEM!

Vigyorog,
Fintorog,
Kiropog,
Bekopog;
A FÁJDALOM!

Szépen néz,
Megigéz,
Kiveséz,
Betetéz;
A SZERETET!

Megcsókol,
Hajbókol,
Lecsapol,
Felkarol;
A GYŰLÖLET!

Öl és él,
Fintorog,
Kiveséz,
Felkarol;
AZ ÉLET!