Egy 22 éves fiúról nem hinnénk, hogy itt tud
maradni. Hogy túlélheti az emberiséget, hogy képes lehet némiképp
felülkerekedni embertársain. Hogy akármit is jobban csinálhat,
mint a többiek. Bár, én nem csináltam semmit jobban. Csupán
véletlen volt az egész.
Ültem a hóesésben, és magam elé bámultam. Az
utolsó órámban voltam. Körülöttem elszórva testek hevertek.
Nem én öltem meg őket; ők ölték meg saját magukat. Hogy
miért…? Mert rájöttek, hogy emberek voltak. Rájöttek, hogy
miattuk (is) pusztult el minden. A fajok. A Föld. Minden. Nem tudták
elismerni, hogy ekkora kárt okoztak. Inkább elmenekültek a
halálba, mint hogy megoldják a helyzetet. Bár, azzal, hogy az
emberi faj tulajdonképpen nem létezik többé, talán
megoldották a problémát. Talán.
Nyeltem egyet. Tekintetem az égre emeltem, de a
szállingózó hó nem engedett sokáig hunyorogni. Néztem az
aláhulló pelyheket… mint bármelyik karácsony este… Annyi
különbséggel, hogy az együttlét a halálban nyilvánul meg.
Abból, hogy a fehérség zavartalanul szállingózott, arra
következtettem, hogy ez ember tényleg nem volt egy jelentős faj.
Voltak… és úgy ennyi. A mi sorsunk nem befolyásolja az
univerzumét. Kis homokszemek vagyunk – voltunk… A világvégéről
beszéltünk, noha nem is láttuk a Világ töredékét sem. A Földet
tekintettük annak, mikor az csak egy apró része…
Kezemben pisztolyt
szorongattam. A markolat míves volt, csodaszép. Az idő megállt
körülöttem. Csend volt.
Semmi autóberregés, semmi üvöltözés. Csak a természet zajai
voltak hallhatóak, és ez megnyugtatott egy kicsit. Talán tud még
élni a bolygónk. Talán nem tettük tönkre teljesen. Hátha valami
intelligensebb faj veszi át az uralmat, ami nem öli meg szánt
szándékkal a fajtársait és környezetét…
Hamis hangok vegyültek a csendbe. Mintha… futást
hallottam volna. Pedig átkutattam a környéket élő emberek után,
és egyet sem találtam. Csak holtak mindenütt…
Döntenem kellett. Vagy itt maradok egy – még élő
– embertársammal, vagy eltávozom…? Ujjaim a markolatra
szorultak. Nagyon régóta tartottam az eszközt, így az felvette a
testem hőjét. Nyeltem egyet, ahogy a halántékomra szorította a
fegyvert; lepergett előttem az életem… Rövid kis vetítés volt
– 22 év nem túl sok idő… végül a mostani állapothoz értem.
A hullák üveges tekintetén kívül, a lepusztult házakon kívül
nem volt más körülöttem. Már nem vonzott ide semmi. Elvégre mi
értelme van az ember életének, ha többé nem ember?
Dördülés, majd egy éles sikoltás hallatszott. A
földre rogytam; gondolataim kifolytak a macskaköves útra. Kék
szemem immár ugyanúgy a semmibe meredt, mint a többieké. Az előbb
hallott kopogó csizmák gazdája, egy lány jött oda hozzám.
Bodros, szőke hajában hópelyhek figyeltek. Zokogva, remegve
kivette a kezemből a pisztolyt… aztán egy dördülés kíséretében
mellém rogyott.
Végül tudataink együtt szálltak fel, kéz a kézben,
az ózonlyuk felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése