azt mondják hogy

minden szülő

hatalmasat

röffen

ha a kislány

nagy verse fel-

röppen

azt mondják hogy

kicsi vagy még

lányom

pedig már meg-

találtam a

párom

azt mondják hogy

ha nagy leszel

éppen

jó lesz neked

mindenféle-

képpen

azt mondják hogy

túl sokat ülsz

gép előtt

játssz inkább a

barátnőddel

délelőtt

tanulj persze

ötös-hatos

szinten

hogy majd csendben

elhúzhassál

innen

azt mondják hogy

most jó neked

gondtalan

nem is sejtik

kislányuknak

gondja van

azt mondják hogy

jó neked míg

kicsi vagy

azt se tudják

miket gondol

ez az agy

nem is tudják

nem akarják

érteni

a kislányt már

nem nagyon kell

félteni

azt mondják hogy

kicsi vagyok

éretlen

hogy engem még

nem ért komoly

sérelem

azt mondják hogy

nem tudok még

szeretni

szerintem meg

kezdjenek el

érteni

ők akkor is

azt mondják hogy

csöppem

mikor lélekben

vagyok már

ötven

nem értik hogy

miért néznek rám

furán

miért veszek részt

minden esti

túrán

azt mondják hogy

a gyerek

de értetlen

olvasd el a

verseim ha

kérhetem

nem kérheted

mars tanulni

ízibe

én meg megyek

megírom egy

üzibe

barátoknak

szerelmemnek

gyorsan

mire ők csak

azt mondják hogy

jól van

mindenki csak

legyint mikor

mondom

szavam olcsó

mint egy szakadt

kondom

azt mondják hogy

de aranyos

kicsilány

mi ez a nagy

és szép hosszú

iromány

semmi mondom

semmi ez csak

versike

egy nagy szöveg

a veszélyes

kertibe

nem kell rá

figyelnetek

majd megszokom

tudom hogy

a művészettel

beszopom

azt mondják hogy

mi leszel ha

nagy leszel

legyél jogász

és ne élj a

szesszel

költő leszek

mondom

vagy csak színésznő

hazugságom

így nem lesz

szembetűnő

jól van jól van

azt mondják hogy

álmodozz

de azért úgy nagyon

ne is

fáradozz

azt mondják hogy

várd ki majd a

végét

reklám alatt

kapcsold el a

tévét

teljesen más

már a téma

nem is én

felnőttek közt

önmagamat

keresvén

gyerek vagyok

azt mondják hogy

kicsi még

biztos így van

a versem meg

semmiség

megyek lassan

nagy komolyan

tanulni

csak ne kezdjem

az életem

megunni

kicsi vagyok

nagy akarok

lenni

ötven éves

korban

tenni-venni

el akarok

menni innen

máshova

de nem csak

egy nagyon széles

árokba

nem akarok

meghalni a

sok benyakalt alkoholtól

nem akarok

szívni velük

és ellógni a matekról

nem akarok

pöfékelni

mint az összes tizenéves

nem akarok

adiset kapni

de döntésem keserédes

kitagadnak

megtagadnak

mert nem állok sorba

végül nagyon remélem hogy

nem én hullok

porba

azt mondják hogy

túl nagy vagyok

és mégis túl pici

pucsíts kicsit

hajrá gyerünk

legyen kint a cici

ne érdekeljen téged a

kis hazádnak

helyzete

legyél te egy új világnak

most és majd a

kezdete

lépj be három szektába és

prédikáljál

négyfelé

hülyézd le a politikát

de ne tüntess

délfelé

azt mondják hogy

legyek olyan

amilyennek lenni kell

azt mondják hogy

a gecit is

mossam ki a vanishel

nem akarok

kicsi lenni

de úgy nagyon nagy se

csak tíz forint

és kijön a

fehér csokis latte

azt mondják hogy

ne kávézzak

ilyen korban én még

de szívjak és

dohányozzak

úgy mint a hétszentség

nem érdekel

hogy azt mondják

furcsa ember vagyok

nem érdekel

hogy lemondtak

rólam már a papok

az vagyok és az leszek

aki lenni

akarok

a kurva nagy

botrányokon

én most már csak szakadok

azt mondják hogy

kicsi vagyok de közben már

nagy is

a hajam meg milyen rövid

nagyon-nagyon

faszis

mi ez a sok pattanás

az orrom alatt

szörnyűség

miközben ők

a nevem is

nagyon rosszul betűzték

zsák alakkal

ne húzzak fel

szoknyát és ne farmert

de közben még

tűrjem el a

rohadtul sok tappert

a szüleim

azt mondják hogy

maradjak csak itthon

azt mondják hogy

muszáj lenne

még pár dolgot bírnom

azt mondják hogy

verseimmel

a jövőmet rontom

szerintem meg

azt mondják hogy

azt mondják hogy mondom

Nyaklánc

Vacogtam, pedig nem volt hideg. A kék pulcsim ujját lehúztam a csuklómra és próbáltam elbújni a ruhadarabban az érzelmeim elől – ha már Russelhez nem bújhatok hozzá. Illetve, hozzábújhatok, csak nem akarná. Nataliet szereti. Egyértelmű, hogy őt szereti. Hogyne. Hiszen Nat szép, meg minden. Én meg nem vagyok az. Én csak Zoey vagyok. Zoey a béna, fázós lány, akinek uborka alakja van.

Tekintetemet felemeltem a földről, ahogy meghallottam Russel hangját, amint a nevemen szólít.

- Zoey! – zöld szemeit meglátván megremegett a gyomrom. Mosolygott. – Ne akard már felvágni az ereid ilyen látványosan. Mosolyogj!

Nyeltem egyet és mosolyra húztam a számat. Ő viszonozta a gesztust és szerencsére nem vette észre, hogy a jókedvem nem igazi; pedig ezt mindig elárulta az arcom. Amikor nincsenek gödröcskéim, boldog sem vagyok. Ez ilyen egyszerű.

Már épp válaszoltam volna neki, mikor Natalie jött be a képbe. Harsány, szépen csengő hangján szólt Russelhez, aki rá emelte a tekintetét, s többet nem fordult felém.

- Russel, kérleeeek! – vigyorgott.

- Nem, Nat! – mikor látta a többiek értetlenségét, megmagyarázta. – A nyakláncomat akarja! Azt, ami már öt éve a nyakamban lóg! – ezzel a mondattal megsimította a békejel alakú medált.

- Igen, de… olyan jó! Kérlek, add nekem!

A raszta sóhajtott egyet. Egy olyan mosolyt küldött Nat felé, amibe nekem remegett bele a gyomrom; szeretetteljes, megbocsájtó, huncut, sejtelmes mosoly volt. Hihetetlennek tűnt, hogy úgy is tud mosolyogni, hogy Natalie visszautasította. Russ a nyakához nyúlt és levette a bőrzsinegen függő medált; barátnőm vígan odament hozzá, hogy aztán a nyakába tegye az ékszert.

- Köszönöm! – trillázta Nat két puszi kíséretében.

Láttam, ahogy Russel beleremeg az illatába.

- Nincs mit.

És azóta Russel mindig Natalieval van. Amikor látom őt, akkor velem is. Mert Nat nyakában függ egy medál, amit Russ adott.

Az enyémben pedig nem.

Dans la rue

Un homme est derrière la table
il déteste la rue Heurese:
il voit des étagères
sur les arbres.
Des parfums sur des étagères
des souries sont devant eux...
Elles sont mortes
Et un homme
Sourit.

[Az utca tánca

Egy férfi ül az asztal mögött,
ő utálja az Öröm utcát:
polcokat lát
a fákon.
Parfümök állnak a polcokon,
mögöttük egerek...
Halott egerek.
És a férfi
mosolyog.]

Borosüveg

Nagyot sóhajtottam, ahogy körbenéztem a társaságon. Hol lehet? – kérdeztem magamtól. Késik. Úgy volt, hogy itt lesz velünk… hiányzik a jelenléte. Igaz, már évek óta ez megy… évek óta… Szinte el se hittem. Évek. Rengeteg idő egy év, pláne még három.

Aztán meghallottam a fantasztikus, mélyen csengő hangot. Russel… egy aprót sóhajtottam. Egy pillanatig haboztam, majd felálltam a füvön szétterített tarka pokrócról. Üdvözlésül két puszit adtunk egymásnak, s nekem beleremegett a gyomrom az illatába. Mikor újra leültem, igyekeztem lassan belélegezni a park hűvös, esti levegőjét, hogy ne ájuljak el. Végül Ő velem szemben ült le, s mivel hozta még pár ismerősét, a létszámunk tizenötre duzzadt. Amíg Sharlotte elkezdte keverni az újabb üveg VBK-t, Verity pörgetett egy üres üveggel. Már akkor sejtettem, hogy mi fog következni, mikor az üveg lassulni kezdett.

- Russel! – kezdte Verity. – Felelsz, vagy mersz?

- Hmmm… – Russ viccelődve összeráncolta a szemöldökét. – Asszem' inkább felelek.

A(z egyik) legjobb barátnőm pár pillanatig gondolkozott. Miután elmélkedő arckifejezését rám emelte, rögtön a raszta felé fordult.

- Tetszik neked valaki a társaságból?

Russelen abban a pillanatban látszott: megbánta, hogy a felelést választotta. Egy másodpercre felvonta a szemöldökét, majd összepréselte ajkait, és a tekintetét a mellette lévő fára emelte. Mindegyik mozdulata nagyon gyors volt; látszott, hogy zavarban van.

- Igen. – nyögte ki végül.

A szívem hatalmasat dobbant. Annak ellenére, hogy olyan távol ült tőlem, hirtelen megcsapott az illata. Zöld szemeit rám emelte, s a szívem kihagyott egy ütemet.

- Felelsz vagy mersz? – kérdezte.

- Tessék? – ahogy lepillantottam, észrevettem, hogy az üveg szája felém állt. – Ó… hát… merjek merni?

Russel egy hatalmas, biztató vigyort küldött felém.

- Akkor inkább felelek!

- Áh! – legyintett. – Mitől félsz a legjobban?

- Most, ebben a pillanatban? – kérdeztem feszültem.

- Úgy amúgy.

- A pofára eséstől. – csúszott ki a számon az igazság. Elpirultam.

Ő felvonta a szemöldökét, mire én zavartan próbáltam keresni a szavakat; az éledező lepkék a gyomromban nem hagytak koncentrálni.

- Hogy… valaki… nem érez irántam… semmit.

- Értem. – Russel nyelt egyet. – Te jössz.

Pörgettem… utána Natalie… Russel… sokan. De nem tudtam figyelni. Titokban mindig Russelt lestem; azok a zöld szemek… minden egyes mozdulatát faltam a tekintetemmel.

Aztán Sharlotte pörgetett. Russel.

- Russ, felelsz, vagy…?

- Merek!

Shar elvigyorodott.

- Csókold szájon azt, aki tetszik!

Russel mosolya olyan volt… mindent megadtam volna, hogy nekem szóljon. Szívem a torkomban dobogott… azonban Russel nem felém indult el. Nataliehoz ment oda.

Valami eltörött bennem A könnyeim némán csordultak ki a szememből, de olyan sok, hogy még engem is meglepett. Nat lefagyott. Mikor Russel elhúzódott tőle, ő elkövette azt a hibát, hogy rám nézett. Egyszeriben mindenki engem bámult, és én nem tudtam hova bújni. Legszívesebben ott helyben meghaltam volna.

- Izé… – mondta halkan Russel. – Zo…

Egy szipogás kíséretében felálltam. Összeszedelődzködtem; mindenki csendben nézte végig. Senki sem állított meg. Mikor megtettem az első lépést a buszmegálló felé, Russ azt kérdezte:

- Elkísérhetlek egy darabig?

A könnyeimen át rápillantottam, és fellángolt bennem a szeretet iránta. Lehet, hogy nem kellett volna, de csendben bólintottam.

Egy darabig csendben baktattunk az éjszakai utcákon, a könnyeim azonban továbbra is megállíthatatlanul törtek előre. Mikor Russel felnézett rám, megtorpant. Megdöbbentette, hogy még mindig sírok. Mivel megállt, én is ezt tettem. Tétován odalépett hozzám, s én felnéztem rá; egy kérdő zöld tekintettel találtam szembe magamat. Életemben nem láttam még szebbet. Ahogy az a kis narancssárgás sáv körbeveszi a pupilláit…

Nem tudom, mit vehetett le a nézésemből, de egy hirtelen mozdulattal a karjaiba zárt. Egészen megzavarodtam az illatától, az érintésétől… olyan közel préselődtem hozzá, ahogy csak tudtam, és sírtam. Nem… nem sírtam… zokogtam.

Fogalmam sincs, meddig állhattunk így, de valószínűleg elég sokáig. Jól tűrte a dolgot, sőt, simogatta a hátam megnyugtatásképp. A zokogás alábbhagyott egy kissé, és csak a néma fájdalom üvöltött a szívemben…tudtam, hogy érzi, ami bennem van Ő mindent képes érezni…

Percek, órák múltán elengedtem. Ez fontos volt. Én engedtem el őt, és nem ő engem. Ez nagyon jól esett nekem.

- Mehetünk? – kérdezte halkan, szinte gyengéden.

- Persze. – suttogtam.

Egy ideig csak a lépteink visszhangoztak az üres utcákban, aztán egyszerre szólaltunk meg:

- Köszönöm. – mondtam.

- Bocsánat. – motyogta.

Üzenet

Egykedvűen, fáradtan vonszoltam le magam reggel a busz elé, hogy aztán a rozoga csotrogányon eljussak az iskoláig. Csak egy átlagos hétfő reggelnek tűnt; nem is tettem mást este, mint bepakoltam a füzeteim, és tanultam. Nem volt kedvem géphez ülni akkor, mert fáradt voltam. Nem is tudtam, hogy ennek az elmulasztása mivel járhatott. Fogalmam sem volt róla, hogy pár sor megpecsételheti a további életemet.

Szokás szerint én voltam az első a téren. Szívem ekkor már a torkomban dobogott, noha az őszi, hideg hangulat így is rajtam volt. Tudtam, hogy ma jönni fog. A hasamban lepkék verdestek, és éreztem az orromban az illatát. Ahogy arra gondoltam, ahogyan beszél, elpirultam. A nevetése visszhangzott a fülemben, s egyből kedvem lett volna nekem is nevetni. A pénteki ruhájában képzeltem el; fekete bőrcipő, zöld nadrág, és egy fekete garbó. Raszta tincseit mindig a feje tejére pöckölte, hogy lásson, és azt állította, hogy ő ilyenkor fésülködik. Szinte éreztem magamon a zöld pulcsiját, amit majdnem el is loptam tőle, de végül visszakérte. Gyakorlatilag „hallottam” a lépteit. Mindjárt itt lesz.

Pár perc múlva megláttam a kis csoportosulásunk három további tagját a színen. Valami nem stimmelt velük; mind olyan levertnek tűntek. Reméltem, hogy csak az őszi időjárás az oka.

Mikor megláttak, Natalie képe megnyúlt a meglepettségtől; mintha kicsit le is sápadt volna. Nagyot nyelt. A többiek fölnéztek, s ugyanúgy reagáltak, ahogy ő. Felgyorsítottak, hogy hamarabb ideérjenek hozzám. Nem értettem az egészet. Mintha valamit csináltam volna, és nem szabadna itt lennem. Kissé tétován álltam fel, hogy üdvözöljem őket, Nat azonban köszönés helyett ennyit kérdezett:

- Olvastad, amit írtam neked?

- Nem, tegnap már túl fáradt voltam, hogy felmenjek. Mi történt? – miután nem válaszoltak, csak sokatmondóan összenéztek, megvontam a vállam és leültem. – Hol van Russ?

Sharlotte sóhajtott, Verity pedig leült az egyik oldalamra. Egy rövid néma párbeszéd után Nat ült le a másikra, Shar pedig velem szembe állt meg. Mintha őriznének. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt.

- Mi történt, lányok?

Ismét pár pillanat csend következett. Nat nyelt egyet és megnyalta kiszáradt ajkait. Végül kisvártatva megszólalt.

- Tudod, Zoey… ugye tudod, hogy az életben minden úgy történik, ahogy kell neki?

- Persze, hogy tudom. De nyögd már ki, hogy mi van! Ugye Russel jól van?

Nat sóhajtott, de nem szólalt meg.

- Natalie!? Russel jól van, igaz?

Senki sem szólalt meg, én pedig elkerekedett szemmel néztem végig a többieken. Senki sem nézett a szemembe. Mindenki csak maga elé bámult, én pedig kezdtem mérges lenni. Miért nem nyögik ki már, hogy mi történt!?

- Russel tegnap több ecstasyt szedett be a kelleténél. – mondta halkan Verity. – Sokkal többet. Nem lehetett megmenteni.

Összevontam a szemöldököm. Arcomra az udvarias értetlenség ült. Pislogtam párat. Verity összepréselte ajkait, majd újra nekifutott.

- Russel… meghalt tegnap, Zo.

Arra eszméltem, hogy sikítok. Olyan sikoly tört fel a torkomon, amiről nem hittem, hogy egy ember száján kijöhet. A hangom idegen volt számomra.

Soha többé nem akarok felébredni…

Kórház. Gépek. NEM AKAROM LÁTNI! RUSSEL IS ITT FEKÜDT, MIELŐTT MEGHALT?!

Emberek sereglettek körém. Éreztem, hogy az ágy mozog alattam, de kisvártatva rájöttem, hogy dobálom magam az ágyon. A nővérek aggódó tekintetei kereszttüzében éreztem: nem fog idejönni Russel, hogy megnyugtasson. Nem fog rám nézni a zöld szemeivel, nem ölel át hatalmas karjaival, és nem lophatom el tőle a zöld pulcsiját sem. Nem fog az illatával minden egyes alkalommal lesokkolni, nem fog vigyorogva viccelődni, nem fogom hallani a nevetését. Soha többé.

Meghalt, megölte a drog. Meghalt.

Emberek jönnek hozzám, hogy vigasztaljanak, de a szavaik üresek, nem hallom őket. Valahonnan ismerős arcok vegyülnek a kórház csendjével, de nincs köztük egy, akit keresek. Hol van Russel? – akarnám kérdezni, de rájövök, hogy minden hazugság, ami létezik körülöttem, mert ő meghalt. Már nem látok arcokat, csak valami zöldet, ami talán a takaróm lehet. Viszket a szemem, ezért pislogok. Észreveszem, hogy lélegzek. A szívem nagyon lassan ver. Talán túl lassan is.

Valaki megsimítja a hajam, de a kéz nagyságából érzem, hogy nem Russel az, így nem is nézek oda. Engem nem érdekel senki.

A torkomban kaparó, szorító érzés van, és érzek valamit az arcomon.

Arra eszmélek, hogy a testem más helyzetben van. Fekszem. A párnám alattam tiszta víz. Nem ismerem fel, hol vagyok, de mintha mégis csak láttam volna párszor a helyet. Nem érdekel. Russelt akarom.

De ő nem jön vissza. Soha többé nem láthatom.