Üzenet

Egykedvűen, fáradtan vonszoltam le magam reggel a busz elé, hogy aztán a rozoga csotrogányon eljussak az iskoláig. Csak egy átlagos hétfő reggelnek tűnt; nem is tettem mást este, mint bepakoltam a füzeteim, és tanultam. Nem volt kedvem géphez ülni akkor, mert fáradt voltam. Nem is tudtam, hogy ennek az elmulasztása mivel járhatott. Fogalmam sem volt róla, hogy pár sor megpecsételheti a további életemet.

Szokás szerint én voltam az első a téren. Szívem ekkor már a torkomban dobogott, noha az őszi, hideg hangulat így is rajtam volt. Tudtam, hogy ma jönni fog. A hasamban lepkék verdestek, és éreztem az orromban az illatát. Ahogy arra gondoltam, ahogyan beszél, elpirultam. A nevetése visszhangzott a fülemben, s egyből kedvem lett volna nekem is nevetni. A pénteki ruhájában képzeltem el; fekete bőrcipő, zöld nadrág, és egy fekete garbó. Raszta tincseit mindig a feje tejére pöckölte, hogy lásson, és azt állította, hogy ő ilyenkor fésülködik. Szinte éreztem magamon a zöld pulcsiját, amit majdnem el is loptam tőle, de végül visszakérte. Gyakorlatilag „hallottam” a lépteit. Mindjárt itt lesz.

Pár perc múlva megláttam a kis csoportosulásunk három további tagját a színen. Valami nem stimmelt velük; mind olyan levertnek tűntek. Reméltem, hogy csak az őszi időjárás az oka.

Mikor megláttak, Natalie képe megnyúlt a meglepettségtől; mintha kicsit le is sápadt volna. Nagyot nyelt. A többiek fölnéztek, s ugyanúgy reagáltak, ahogy ő. Felgyorsítottak, hogy hamarabb ideérjenek hozzám. Nem értettem az egészet. Mintha valamit csináltam volna, és nem szabadna itt lennem. Kissé tétován álltam fel, hogy üdvözöljem őket, Nat azonban köszönés helyett ennyit kérdezett:

- Olvastad, amit írtam neked?

- Nem, tegnap már túl fáradt voltam, hogy felmenjek. Mi történt? – miután nem válaszoltak, csak sokatmondóan összenéztek, megvontam a vállam és leültem. – Hol van Russ?

Sharlotte sóhajtott, Verity pedig leült az egyik oldalamra. Egy rövid néma párbeszéd után Nat ült le a másikra, Shar pedig velem szembe állt meg. Mintha őriznének. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt.

- Mi történt, lányok?

Ismét pár pillanat csend következett. Nat nyelt egyet és megnyalta kiszáradt ajkait. Végül kisvártatva megszólalt.

- Tudod, Zoey… ugye tudod, hogy az életben minden úgy történik, ahogy kell neki?

- Persze, hogy tudom. De nyögd már ki, hogy mi van! Ugye Russel jól van?

Nat sóhajtott, de nem szólalt meg.

- Natalie!? Russel jól van, igaz?

Senki sem szólalt meg, én pedig elkerekedett szemmel néztem végig a többieken. Senki sem nézett a szemembe. Mindenki csak maga elé bámult, én pedig kezdtem mérges lenni. Miért nem nyögik ki már, hogy mi történt!?

- Russel tegnap több ecstasyt szedett be a kelleténél. – mondta halkan Verity. – Sokkal többet. Nem lehetett megmenteni.

Összevontam a szemöldököm. Arcomra az udvarias értetlenség ült. Pislogtam párat. Verity összepréselte ajkait, majd újra nekifutott.

- Russel… meghalt tegnap, Zo.

Arra eszméltem, hogy sikítok. Olyan sikoly tört fel a torkomon, amiről nem hittem, hogy egy ember száján kijöhet. A hangom idegen volt számomra.

Soha többé nem akarok felébredni…

Kórház. Gépek. NEM AKAROM LÁTNI! RUSSEL IS ITT FEKÜDT, MIELŐTT MEGHALT?!

Emberek sereglettek körém. Éreztem, hogy az ágy mozog alattam, de kisvártatva rájöttem, hogy dobálom magam az ágyon. A nővérek aggódó tekintetei kereszttüzében éreztem: nem fog idejönni Russel, hogy megnyugtasson. Nem fog rám nézni a zöld szemeivel, nem ölel át hatalmas karjaival, és nem lophatom el tőle a zöld pulcsiját sem. Nem fog az illatával minden egyes alkalommal lesokkolni, nem fog vigyorogva viccelődni, nem fogom hallani a nevetését. Soha többé.

Meghalt, megölte a drog. Meghalt.

Emberek jönnek hozzám, hogy vigasztaljanak, de a szavaik üresek, nem hallom őket. Valahonnan ismerős arcok vegyülnek a kórház csendjével, de nincs köztük egy, akit keresek. Hol van Russel? – akarnám kérdezni, de rájövök, hogy minden hazugság, ami létezik körülöttem, mert ő meghalt. Már nem látok arcokat, csak valami zöldet, ami talán a takaróm lehet. Viszket a szemem, ezért pislogok. Észreveszem, hogy lélegzek. A szívem nagyon lassan ver. Talán túl lassan is.

Valaki megsimítja a hajam, de a kéz nagyságából érzem, hogy nem Russel az, így nem is nézek oda. Engem nem érdekel senki.

A torkomban kaparó, szorító érzés van, és érzek valamit az arcomon.

Arra eszmélek, hogy a testem más helyzetben van. Fekszem. A párnám alattam tiszta víz. Nem ismerem fel, hol vagyok, de mintha mégis csak láttam volna párszor a helyet. Nem érdekel. Russelt akarom.

De ő nem jön vissza. Soha többé nem láthatom.