Ahogy csendben beléptünk a lakásba, leszegtem a
fejem. Tudtam, hogy feltűnő lesz, ha túl sokáig nem szólalok
meg, de egyszer csak belépek a konyhába anyuékhoz, ennek ellenére
nem tudtam magam rábírni egy barátságos üdvözlésre. Féltem –
úgy, mint még soha életemben –, és egy kicsit bűntudatom is
volt, magam sem értettem, miért.
A mellettem álló Abraham látta rajtam a feszültséget;
az állam alá nyúlt, én azonban elkaptam a fejem, és rámeredtem.
Tekintetemből kiolvasta, hogy jobb lesz, ha most nem erőlteti a
dolgot, ugyanis nem voltam a legjobb lelki állapotban. Végül
fejével a konyha felé intett, én pedig nagy nehezen odakiáltottam
– vagy inkább motyogtam – a szüleimnek.
- Sziasztok! – Abraham mögöttem halkan elmormolt egy
köszönést.
- Mark! Már vártunk itthon. – anya jelent meg a
bejárati ajtóban, arcán szeretetteljes mosoly ült. – Lehet,
hogy késő este elmegyünk apáddal egy csillagászati programra. –
szeme felragyogott a „csillagászat” szónál. – Ugye nem baj?
- Persze, anya, semmi baj. – mosolyogtam rá kissé
bűntudatosan, de igyekeztem, hogy úgy tűnjön, csak fáradt
vagyok. – Anya, ő itt Abraham, az egyik legjobb barátom…
kirakták a szülei otthonról. Aludhat nálunk ma este?
Vállam
kissé megfeszült a hazugságtól. Tudtam, hogy a mögöttem álló
„haverom” legszívesebben megfogná a kezem, hogy megnyugtasson,
de természetesen nem tehette meg. A szüleim előtt semmiképpen
sem.
- Természetesen! – anya szemei hatalmasra nyíltak,
felfedeztem benne egy furcsa szikrát is; ez pár másodperc után
elhalt.
- Köszönöm, Mrs. Morgan. – dünnyögte Abraham, aki
mesterien játszotta a szerepét. – Nem szeretnék gondot okozni.
- Ugyan már, hívj csak Lisnek! Nem okozol gondot, kis
drágám. Örülök, hogy hozzánk jöttél.
Miután bementünk a konyhába, anya beküldött minket
a szobába, hogy ő megfőzhesse a vacsorát. Apa az újság mögé
bújt, így se-hall-se-lát üzemmódba kapcsolt. Mi elslisszoltunk a
szobámig, ahol megkönnyebbülten csuktam magunkra az ajtót. Még
egy halk sóhaj is kiszaladt a számon. Kínzó érzés volt hazudni
a szüleimnek.
Abraham az ágyamra terpeszkedett, és bekapcsolta a
tévét, hogy elnyomja a leendő beszélgetésünk zaját. Nagyon jól
ismert, szinte túlságosan is; tudta, hogy most egy sor kétségbeesés
jön. Szegény, elég sokszor meghallgatta már, ahogy a bűntudatom
folyamatosan engem ócsárol. Ahogy a fiú felé fordultam, arcára
kedves mosoly ült ki. Még egyet sóhajtottam, majd leültem az
ágyra, vele szemben. Tudta, hogy jelenleg kisebb ideggörcsöt
kapnék, ha bármilyen akcióval próbálkozna, ezt pedig
tiszteletben tartotta. Kezeivel fejét támasztotta, és várakozóan
nézett rám, belőlem pedig kisvártatva kiszakadt az első hullám.
- Átverem őket!
- Mark, ezen annyiszor átrágtuk magunkat…! –
sóhajtott kissé megfáradtan. – El fogod mondani nekik, amikor
eljön az ideje.
- Igen, de én… anya annyira jó hozzám, úgy szeret
engem… elfogadná…
Abraham
szemében megjelent a sajnálkozás, és rögtön tudtam, hogy apára
gondol. Ő… nem kifejezetten elfogadó típus.
- Megőrülök! – emeltem fel kissé a hangom, de
rögtön le is halkítottam. – Kínoz ez az egész…
- Együtt megoldjuk.
Ezekre a szavakra az idegesség oszlani kezdett, de
határozottan jelen volt. Csupán ideiglenesen nyertem egy kis
nyugtot, ahogy belenéztem a nagy, kék szempárba. Pár pillanatig
egymás szemébe néztünk, majd láttam, hogy állkapcsa megfeszül,
így elfordítottam a tekintetem. Ha most idejött volna hozzám, és
esetleg anya ilyenkor nyitott volna be…
Az idegesség természetesen visszatért. Gyűrögetni
kezdtem az ágytakaróm, majd egy kis idő után megszólaltam.
- De ezt mégis hogy tálaljam? – kérdeztem ugyanolyan
feszülten, mint az előbb.
- Ne köntörfalazd túl a dolgot. Jó, ne is szó
szerint vágd az arcukba… igen, ez elég kemény dió.
- Te hogy fogod megmondani? – őszinte kíváncsisággal
néztem rá.
- Én szó szerint. „Anya, apa…” – szúró
pillantásom miatt elvágta a mondatot, de azért folytatta. –
Lehetőleg ugyanazon a napon, mint te, hogy nehogy a szülők
egymást kezdjék el tárcsázni. Az… kellemetlen lenne.
- Miért sokkolod le őket ennyire?
- Tudod,
milyen a felfogásuk. Azonnal ki fognak rakni. A csillagos eget is
lehozhatnám
nekik, nem érdekelné őket. – rémült pillantásom miatt
gyorsan hozzá tette: – De a te szüleid mások.
A
kezemet bámultam, amit még mindig a takaró piszkálásával
kötöttem le, és hallgattam. Legszívesebben beültem volna az
ágyam másik végébe, mellé, de belém állt a görcs, ami ellen
semmit sem tudtam tenni. Hozzám erős idegzet kell – Abrahamnak
szerencsére megvolt a személyem iránti megértése. Tudta, hogy ez
az egész új nekem, és egy kis idő lesz, amire fel tudom dolgozni
annyira, hogy ne legyek ilyen idegroncs.
Persze,
egy igazság
szerint nagy szerencse volt,
hogy megtudtam magamról az igazságot. Nagyon sokáig éreztem, hogy
valami nincs velem rendben, de nem tudtam választ adni magamnak
arra, hogy micsoda. Most már tudom, hogy minden „rendben van”,
csak akkor még nem tudtam, ki vagyok. Igazság szerint senki sem
tudta, hogy milyen is az igazi Mark – senki sem, amíg Adrienne
szét nem kürtölte az egészet a baráti körben. Ő azóta kivált
onnan. Csak „a buzi” néven emleget, ha egyáltalán beszél
rólam néha. Sajnos sokak így gondolnak rám: a meleg srác. Nem
Markként,
hanem a melegként.
Az a fontos, hogy más vagyok. Az embereket innentől kezdve a jellem
nem érdekli.
- Min
gondolkodsz? Olyan levertnek tűnsz… – Ahogy felemeltem a fejem,
egyből tudtam, hogy sejti, miféle gondolatok futnak át az
agyamon. Egy sóhaj kíséretében válaszoltam.
- Semmin,
csak Adrienne…
- Mit
csinált megint? – kérdezte tettetett nyugalommal.
- Csak
írt egy e-mailt. Nem fontos, Abraham. – ahogy kiejtettem a nevét,
elmosolyodott. Ez az
én számra is csalt egy görbületet.
Ahogy
ismét egymásra
néztünk, megint láttam felvillanni a szikrát a kék szemekben.
Immár
egy teljesen más, halk sóhaj szaladt ki a számon; ő
pedig
abban a pillanatban mozgásba lendült. Szinte odaugrott hozzám, és
lendületesen egy csókot nyomott az ajkamra. Ekkor megfeledkeztem
mindenről – a világ véleményéről rólam, hogy a szüleim
bármelyik pillanatban benyithatnak, Adrienne bosszúhadjáratairól,
sőt, még arról is, hogy mennyire aggódom a jövőm miatt – csak
ő számított, ő, akinek az ajkai az enyémre tapadtak, ő, aki
mindennél fontosabb volt számomra.
Nem
tudom, meddig tarthatott a csók, mindenesetre ő szakította meg.
Még megengedett magának egy szenvedélyes pillantást, majd gyorsan
elhúzódott, mivel lábdobogást hallott. Azonban a léptek zaja egy
idő után elhalt. Összevont szemöldökkel meredtem az ajtóra,
mire kisvártatva leesett.
- Ezek
távolodó léptek voltak? – kérdeztem halálra vált
arccal.
- Biztosan
nem. – bizonygatta, de láttam, hogy nem hisz magának.
Lehunytam
a szemeim, hogy kicsit megpróbáljak megnyugodni. Nagy levegők,
semmi baj. A tévé ment a háttérben, elég hangosan. Nem
hallhatták, hogy miről beszélünk. Ráadásul konkrétan meg sem
említettük. Igaz, az a hülye sóhaj elég hangos volt…
Ajtócsukódást
hallottam. Rögtön felpattantam, és kimentem a konyhába, azonban
senkit sem találtam ott. A vacsora ott gőzölgött két tányérban,
a szüleim sehol.
- Anya?!
Apa!? – kiáltásom visszhangzott az üres házban.
- Mark…
– hátulról Abraham hangját hallottam, ahogy odajött hozzám. –
Ott van valami az asztalon…
Valóban
– egy fehér lap feküdt a falapon, összehajtva, rajta anya
kézírásával a nevem szerepelt. Gyorsuló szívveréssel vettem
fel a levelet, és olvasni kezdtem.
„Kisfiam!
Nem
is tudom, hogy kezdjek bele ebbe a levélbe. Először is, ne aggódj
miattunk – apáddal előbb elmentünk a városba, Gillékkel
találkozunk, és összeülünk egy kávéra. Csak hajnalban fogunk
hazajönni.
Jobb
lesz, ha nem körítem túlságosan a dolgot. Hallottam a
beszélgetéseteket Abrahammel, de ne aggódj emiatt! Örülök, hogy
megtudtam ezt a dolgot, bár azt sajnálom egy kicsit, hogy nem
tőled. Ne bánkódj! Nem is volt kérdés, hogy mit fogunk szólni
hozzá. Maximálisan támogatunk mindenben, kisfiam!
Nagyon
szép pár vagytok Abrahammel, reméljük,
hogy komoly a kapcsolatotok, és hogy sokáig ki tudtok tartani
egymás mellett – igaz, már az előszobában láttam, hogy mennyi
szeretettel néz rád.
Nem
haragszunk a füllentésért, amit ma mondtál nekünk; tudom, hogy
téged emiatt is gyötör a bűntudat, hiszen láttam rajtad. Érthető
volt, hogy hazudtál, hiszen nem tudhattad, hogyan reagáltunk volna.
Tudod, te mindig is a mi kicsi fiunk maradsz, akármi is történik
veled, akármit is csinálsz. Nagyon szeretünk téged, Mark, ezt
tartsd észben!
Ölel:
Anya és Apa
U.
I.: Hajnalban
jövünk, süti a hűtőben! A kedvencedet
csináltam!”
Elkerekedtek
a szemeim, a levél kicsit meggyűrődött nyirkos kezeimben. Abraham
odajött
mögém, és átölelt, ahogy kibuggyantak szememből a könnycseppek.
Ő sóhajtott egyet, félreértve a reakciómat, és a nyakamba fúrta
az arcát. Átnyújtottam neki a levelet. Miután végzett,
meglepett, de boldog mosoly ült ki az arcára.
- Mondtam,
hogy a szüleid mások, mint az enyémek!
Erre
letöröltem a könnyeket, és felé fordultam, ő pedig habozás
nélkül megcsókolt. A legszebb csók volt, amit életemben kaptam
tőle – ezt már nem félelem övezte, hanem csak a szerelem.
Tiszta, és – bárki bármit is mond – ősi szerelem, amit nem
lehet kiirtani. A
vacsora kihűlt mellettünk,
ahogy
belevesztünk az éjszakába.
Soha
többé nem akartam elengedni őt.
[Inspirated by:
http://ask.fm/melegfiu
Rihanna - Hard]
